Az írást feltöltötte: klicsko
Palló Gábor: Magyar tudós-zsenik 1.
2004. Szeptember 30. 17:10:26

Az tényleg igaz például, hogy Szilárd Leó merengéseivel kezdődik Richard Rhodes gigantikus műve, az atombomba történetéről szóló reprezentatív amerikai sikerkönyv. De az már nem biztos, hogy tényleg ki volt írva valami fontos iroda falára, hogy nem elég magyarnak lenni, érteni is kell valamihez. Bizton állíthatom viszont, hogy eleddig senkivel sem találkoztam, aki látott volna magyart a forgóajtón hamarabb kijönni, mint az előtte belépő. Terjednek legendák a magyar tudósok, magyar értelmiségiek egészen különleges zsenialitásáról. Állítólag olyan gondolataik támadtak, melyek soha senkinek sem juthattak volna eszébe így, ilyen tökéletesen, ilyen szellemesen.

Hogy is áll a helyzet a zseniális magyar tudósok ügyében? A következőkben ennek próbálunk utánajárni a történetírás tárgyilagos módszerével. Tudománytörténeti gondolkodásra invitálok tehát. Egy nem sokak által űzött, de annál érdekesebb szakterületre. A tudománytörténet a humán- és reáltudományok határán egyensúlyoz, egyik lábával az egyik nagy kontinensen, másikkal a másikon. A történettudomány módszereit használja, továbbá a filozófia és a szociológia szempontjait, de közben természettudományokról beszél, nyelvezetüket, fogalmaikat nem kerülheti meg.

Tény, hogy a 20. század tudományával foglalkozó történeti művekben gyakran találkozunk a Rhodeséhoz hasonló jelenetekkel. Kicsit erősebben fogalmazva: a jellegzetesen 20. századi tudományterületeken egyre-másra bukkannak fel magyar nevek, de immár nem csupán anekdotikusan. A Nobel-díjas fizikus Enrico Fermi felesége, aki kiváló könyvet írt az Amerikába emigrált tudósokról, már külön fejezetet szentelt a magyar tehetség titkának. A magfizika, a kvantumelmélet, a számítástudomány, a fizikai kémia és a biokémia történetében klasszikusként cseng Wigner Jenő, Neumann János, Szent-Györgyi Albert, Polányi Mihály és más magyarok neve. Thomas Kuhnt, a híres tudományfilozófust követve azt mondanám, a tudománytörténetben kirajzolódik egy sajátos magyar jelenség.

I. A magyar jelenség

A tudománytörténeti magyar jelenséget az alábbiak jellemzik:

1) A népesség számához viszonyítva igen sok magyar tudós ért el kiemelkedő eredményeket a 20. századi természettudományban.

2) Ezek az eredmények a természettudományok markánsan újszerű ágaiban születtek. Eredményei révén néhány tudós fellépett a történelem színpadára, és rendkívüli ismertségre tett szert.

3) A kiemelkedő eredményeket nagyobb részt azonban nem Magyarországon, hanem külföldön érték el, miután a legsikeresebb tudósok elhagyták az országot.

4) Kezdeti impulzusaik, szellemi alaptőkéjük mégis innen származott.

5) Külföldön élve többé-kevésbé laza, de jól definiálható csoportot alkottak; informális együttműködést alakítottak ki, amelyet kiterjesztettek a külföldön és itthon élő kevésbé prominens magyar tudósokra is.

A jelenséget egy tudóscsoport működésén tanulmányoztam, mely 25 tagot számlál (1. táblázat). A listára két kritérium alapján kerültek a tudósok: magyarságuk és a tudományos elithez való tartozásuk alapján.

Mindkét kritériumot puhán definiálom, de nem parttalanul. Magyarnak azokat tekintem, akik magyarként nőttek fel, gondolkodásukban világosan kimutathatóak a magyarországi szocializáció nyomai: az itteni hagyományokon, az itteni életvilágban nevelkedtek. Nem magyar származásúakról beszélek tehát, nem olyanokról, akik magyaroktól származtak, nem is magyar születésűekről, akik itt születtek, de nem magyarként szocializálódtak, hanem magyar tudósokról. Olyanokról, akiket intuitíve magyarnak tekintünk minden családfakutatás vagy bonyolultan védhető jellemzők felsorolása nélkül.

A tudós elithez sorolom (a) a Nobel-díjasokat, (b) a tudósok közvélekedése szerint a Nobel-díjasokkal azonos színvonalon állókat (a koronázatlan királyokat) és (c) azokat, akik a befogadó országokban jelentős elismerést és pozíciót értek el.

A sokak által magyar Nobel-díjasnak tartott Robert Barany, Richard Zsigmondy vagy John C. Polanyi nem került a listára, mert nem magyarként szocializálódtak, sőt a határesetnek tekinthető Kemény János matematikust, a basic programnyelv kidolgozóját sem vettem be. Másrészt a némelyek által nem magyarnak tekintett német náci Lénárd Fülöp bekerült a csoportba, mert magyarként szocializálódott. Persze az is vitatható, ki tartozik a tudományos elitbe. Meglehet, Lax Pétert, Gróf Andrást, vagy akár Halmos Pált és még egy sor matematikust és másokat szintén a csoportba kellett volna sorolni. Mivel azonban ezúttal nem dicsőségtáblát készítünk, hanem egy jelenséget tanulmányozunk, a vizsgált csoport némileg elmosódott határai, összetételének vitathatósága nem zavaró, legalábbis akkor, ha döntő hiányok nincsenek, és azt remélem, nincsenek.

II. Magyar jelenség vagy zseniális magyar tudósok?

Amikor magyar zsenikről beszélünk, hallgatólagosan föltételezzük, hogy az eredményeket a tudósok egyénenként érik el. Például, hogy Hevesy György egyszer csak felismerte a radioaktív anyag alkalmasságát nyomjelzésre; vagy hogy Wigner Jenő elmélyült munkával rájött a szimmetriák jelentőségére a mikrofizikában. Azt képzeljük, a tudományos eredmény a köznapi emberek számára felfoghatatlanul, titokzatosan működő lángelmék, azaz egyének, egyes istenáldotta vagy -verte különcök, az örültséggel határos individuumok terméke. Ennek megfelelően félelemmel vegyes tisztelettel emlékezünk rájuk - lehetőleg díszes ünnepségeken.

Manapság a tudománytörténészek, a filozófusok és a tudományszociológusok jelentős része azonban inkább kollektívák számlájára írja a nagy eredményeket. Azt gondolják, hogy még a legnagyobb eredménynek is csaknem minden eleme, minden mozaiklapocskája létezett már az eredmény megszületése előtt. Sokan hordták össze a lapocskákat, legtöbbjük csaknem elfelejtett kutató, akiket csak a történészek tartanak már számon. A nagy eredmény alkotójának teljesítménye elsősorban annak a felismerését jelenti, hogy a már ott lévő lapocskák képet alkotnak, hogy a részek egy korábban észre nem vett egész alkotóelemei. Közelről nézve egészen kicsinek és természetesnek tűnő lépés ez. Hevesy a kémiai analízis és a radioaktivitás terén számtalan mások által létrehozott ismeretet mozgósított, amikor megtalálta a nyomjelzést, Wigner megértette a már kész matematikai csoportelméletet és fölismerte kvantumfizikai alkalmazhatóságát. A tudósok kortársaikkal és elődeikkel együtt, kollektívát alkotva érik el eredményeiket.

A nagy magyar tudósok szempontjából is ez a kollektíva-felfogás látszik ésszerű megközelítésnek. Ha egyéneknek tekintjük őket, mit mondhatunk a magyar hozzájárulásról a 20. századi tudomány történetéhez? Legfeljebb azt, hogy születtek itt zseniális tudósok, akiket az antiszemita szélsőjobboldali politika, később a kommunisták elüldöztek; és hogy Magyarország soha nem is igyekezett biztosítani az alkotás feltételeit az itt született zsenik számára. Tiszteletre egyáltalán nem méltó magatartásával tehetségeit eltaszította egészen a tudományos világ centrumaiig, ahol szárba szökkent alkotóképességük.

Állításom az, hogy ennél többről van szó. Arról, hogy amikor el kellett menekülniük, már magyarok voltak. Olyan intellektuális tartalmat vittek magukkal, mely megjelent tudományos munkásságukban. Az, hogy magyarok voltak, több mint személyes vonás, amilyen mondjuk a szemszín vagy a testsúly - ez utóbbiak egyáltalán nem befolyásolják a tudományos eredményeket.

Vonzóbb feladat a magyar jelenség, azaz egy tudóscsoport tevékenységének elemzése, mint párhuzamos életrajzok készítése a zseniális magyar tudósokról. Próbáljuk inkább megkeresni, hogy személyükön keresztül mit adott a magyar kultúra az egyetemes tudománynak.