Tóth Károly Antal írásaiból

[Kilépett]

Dicsőség

Ma már nem szeretjük a dicsőség szót (sem származékait) használni, túlságosan nagyzolónak, a valóságtól elrugaszkodottnak, a tárgyszerűség mértékeit meghaladónak érezzük. Leszoktunk arról is, hogy a múlt eseményeivel, személyiségeivel kapcsolatban a fogalmat jelzőként használjuk. Különösen, ha rólunk, magyarokról van szó. Történelmünket az utóbbi száz évben nagy hévvel „demitizálók” igyekeztek-igyekeznek nem egy jelentős, szerepét becsülettel betöltő elődünknek még a tiszteletéről is lebeszélni bennünket. A dicsőség fogalmának kerülésére serkentenek azok a túlkapások is, amelyek vele kapcsolatban az ideológia és a politika berkeiben az idők folyamán jelentkeztek. Még ma is Old Glory-nak (Öreg Dicsőségnek) becézik ugyan az amerikai csillagos lobogót, de a fogalomba véres komolysággal talán a “dicsőséges felszabadító szovjet hadsereg” kifejezésben ütköztünk utoljára.
Hajdan világi nagyságok sütkérezhettek híveik és az utókor előtt a dicsőség fényében, amely annál jobban ragyogott, minél jelentősebb harci sikereket, nagyobb hódításokat, több rablott kincset mondhattak magukénak. Ezek tipikus alakja Makedón Nagy Sándor, aki isteni eredetűnek és lényegűnek tartotta magát; világrengető harci sikerei az ő szemében, de sok máséban is ezt igazolták.
A középkorban a kereszténység sokáig elvetette a dicsekvést, a dicsvágyat, és becsülte a szerénységet. Évszázadokon át maradtak ezért névtelenek az alkotó emberek. Ez a magatartás még a XVIII. században is előfordult. Kelemen Didák Székelyföldön született minorita szerzetes sokat tett azért, hogy a Rákóczi-féle szabadságharc során végigpusztított vidékeken, mindenekelőtt a Tiszántúlon és Észak-Magyarországon újra iskolák és templomok épüljenek. Könyveket is írt. Kutatóknak kellett utólag kideríteniük, hogy ezek szerzője ki volt, mert ő „elfelejtette” a nevét feltüntetni rajtuk.
A „jó hírnévre” alapozott dicsőség ókori fogalmát a humanisták vezették be újra a XIV-XV. század folyamán. Ebben csak gazdag erényekkel bíró emberek – mint amilyenekhez magukat is számították – részesedhettek. Egy egész ismérvrendszert dolgoztak ki, amelyben a műveltség erénye kiemelkedő szerepet játszott; e nélkül jelentős politikai vagy katonai teljesítménye sem hozhatott valamely uralkodó számára igazi dicsőséget.
A dicsőséget mint kiérdemlendő elismerést mára felváltotta a sikeresség prózai és demokratikusként beállított fogalma: úgy tüntetik fel, mintha mindenkinek egyforma esélye lenne arra, hogy kiküzdje magának. A sikeres cím elnyerésének fő kritériumai a haszonszerzés, valamint némi kiemelkedőbb pozíció birtoklása, és csak örülhetünk, ha ezekhez adott esetben nem az erkölcstelenség „erénye” társul.
A humanisták többnyire még tudták, hogy végül is Istené minden dicsőség, a Magyar értelmező kéziszótár azonban a fogalmat (már?) csak földi vonatkozásaiban ismeri: „Nagyszerű tettel kiérdemelt fényes hírnév, nagy elismerés.” Teljesen nyilvánvaló, hogy – különösen, ha a szónak a Szentírásban gazdagon előforduló használatát tanulmányozzuk – ez a meghatározás Istenre nem alkalmazható. De ha Isten nem „hírnévvel” rendelkezik, nem „elismerés” illeti Őt, hanem ennél sokkal több, és ezt nem „nagyszerű tettei” indokolják, mert egy ilyen profán kifejezéssel Vele kapcsolatban nem is élhetünk, akkor valójában mit jelent Isten dicsősége?
A svéd nyelvben a világi dicsőséget, hírnevet jelentő berömmelse mellett a dicsőség bibliai fogalmát külön szó, a härlighet jelöli, amelynek más jelentései: nagyszerűség, gyönyörűség, ragyogás. Ez segítség lehet számunkra, hiszen ebből úgy tűnik, hogy a dicsőség szó Isten milyenségére vonatkozik.
De hát milyen Isten?
Tudjuk, hogy mindenek fölött hatalommal bír. Akarata megfellebbezhetetlen parancs mind a látható, mind pedig a láthatatlan világban. Ezért nevezzük Őt Mindenhatónak. Hatalmát a lelki jó érdekében gyakorolja, azzal a céllal, hogy mi, emberek, országának méltó lakóivá legyünk. Ez bizonysága annak, hogy szeret bennünket. Miután földi időnket szabad akaratunk szerint leéltük, igazságos ítélet alapján fogad magához minket.
Istent tehát korlátlan hatalom és tökéletes jóság jellemzi. Dicsősége nem más, mint a felülmúlhatatlan erő és hatalom, a hiánytalan bölcsesség, a végtelen jóakarat és szeretet, a kimeríthetetlen lelki gazdagság és a makulátlan tisztaság tündöklő ragyogása. Ez a ragyogás Isten tökéletességgel teljes lényéből árad. Hiszen Ő maga a hatalommal bíró szeretet.
Mivel Isten szeretet, nélküle a hatalom zsarnoksággá lesz, a mindenhatóság önkénnyé, az erő durvasággá, az igazságosság könyörtelenséggé. Szeretet hiányában a bölcsesség átadja helyét a racionális megfontolásnak, a tisztaság értelmét veszíti, a jóakaratból pedig megtalálhatatlanul elvész a jó.
Mi, emberek, Tőle tanulhatjuk meg, mi az igazi szeretetet. Nélküle ez számunkra ismeretlen marad, hiszen a magunk feje-szíve szerinti szeretet nem a lélek áldozatkész állásfoglalása, erkölcsi döntése amellett, akihez-akikhez lényegünk szerint tartozunk, hanem elfogult, önző érzelem, amely nem azt szeretné, hogy a szeretet alanya örök törvények szerint működjön, bontakozzon, hanem érdek és ízlés szerint igyekezne azt alakítani.
Isten dicsősége számunkra a legközvetlenebbül a csodában jelentkezik, függetlenül attól, hogy az természeti köntöst ölt-e vagy egyértelműen természetfölötti jellegű. Tetten érhetjük a teremtett világ előttünk – éppen a tudomány segítségével – mindinkább feltáruló rendkívüliségében, egy másik ember szeretetében, vagy a magunk lelkében is, ha sikerül gőgünkből és önsajnálatunkból kilépnünk. Nem véletlen az, hogy gyakran a legnagyobb bajban tölt el valami megmagyarázhatatlan erő bennünket.
Némelyek szerint Isten dicsőítése szégyenteljes megalázkodás, hiszen emberi tartásunkról mondunk le ilyenkor. Pedig Isten csak azt várja el tőlünk, hogy olyannak tekintsük Őt, amilyen. Isten dicsőséges, tehát nem tekinthetjük másnak. Ez a tulajdonsága akkor is megmarad, ha mi nem ismerjük el, esetleg csak azért nem, mert szerintünk ezzel magunkat kisebbítenénk. Pedig igazi lelki nagyságunk feltételezi, hogy mindenkiben hiánytalanul elismerjük azt, ami az övé, ami az ő minősége és értéke.
A materialista szerint Istent jellemzőivel együtt mi találtuk ki, így a dicsőség hozzá kapcsolt fogalma is a mi képzeteinkből származik: benne a tökéletességre vonatkozó elképzeléseinket, saját életünk hiányérzeteiből származó erkölcsi törekvéseinket fogalmazzuk meg. E felfogás szerint létünk, értelmünk, érzelmi világunk az „örök anyagban” rejlő tökéletesedési impulzusokból származik, amelyek bennünk, emberekben, a természetes okokra visszavezethető biológiai evolúció végeredményében materializálódnak. Ha valóban ehhez a felfogáshoz tartjuk magunkat, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nem az általunk “kitalált” Istent, hanem az anyagot kell dicsőítenünk, hiszen minden jó és szép abból származik belénk. Vagy dicsőíthetjük éppenséggel erre „méltó” önmagunkat is, hiszen mi „az anyag autonóm fejlődésének” a koronája vagyunk.
De hiába tagadjuk, Isten van, és arra teremtett bennünket, hogy öndicsőítésünk helyett felkészüljünk az Ő dicsőségében való részesedésre.
Sokan kétségbe vonják, hogy egyáltalán van-e jogunk azt hinni: tudjuk, Isten mit akar? Pedig a Szentírásból ez egyértelműen kiviláglik. De aki nem fogja fel vagy elveti az újszövetségi Evangéliumot, az valóban nem értheti meg Isten szándékait.
Az utóbbi századokban nem ritkák a gúnyos megjegyzések az eseménytelen, ájtatos unalommal teli mennyországról. Pedig a testüket és lelküket nyomorító kábítószer-fogyasztók minden bizonnyal az után az élmény után sóvárognak, amelyet csak a Mindenható ölelése, valamint az az egész lényüket átható megalapozott önbecsülés adhatna, amelyben az üdvözült léleknek része lehet. Kár, hogy ezt az élményt sokan végképp rossz úton keresik, valamint máris és ingyen akarják.
Tudjuk az Írásból: meg kell adnunk Istennek azt, ami az Istené. Nem elég azonban Őt szóval dicsőíteni, ezt kell tennünk cselekedeteinkkel is. Embertársainkért vagy Isten jobbító szándékaiért való (de hiszen minden szándéka jobbító!) bárminemű lemondás ellentétes az értelem és lélek nélküli világ mechanizmusaival, ezért ezek felajánlása által Isten csodáinak részeseivé lehetünk. Amikor áldozatot hozunk, Isten Lelke a Földre árad. Tettünkkel rést ütöttünk a világ rideg burkán, így a mindig sugárzó kegyelem megérinthet bennünket, embereket, gazdagabbá, tisztábbá teszi a lelkünket, és ezáltal szebbé a világot is.
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[kemili]

Elolvastam, köszönöm Kedves Demszkij!

Az íróval azonosulok, ugyanakkor el is keserít a folyamatos mai alkalmazkodás a világi "elvárások" irányába.

A napokban olvastam, miszerint a Torinói Lepelből annak idején a foltból vettek mintát. Valószínűsítik, hogy a tűzvész idején megsérült leplet javították ki az apácák a folttal.
Így már érthető a több évszázados eltérés.

[Kilépett]

Viharkeltés a Passió című film körül

Még be sem mutatták, sőt még el sem készült, de már kifogások és bíráló, sőt vádló megjegyzések garmadájával illették Mel Gibsonnak a Jézus szenvedéséről szóló filmjét. Az igazi roham azonban a közönség elé kerülése pillanatától kezdődött. A film rovására írták a rendező apjának vallási és politikai nézeteit, erkölcsi alapon bírálták a szereplők kiválasztását, és kétségbe vonták a gonosz filmben való megjelenítése módjának helyességét. Volt, aki bibliai idézetekkel támasztotta alá véleményét, miszerint a film a hamisság műve, mások Istennek a készítőkkel szembeni felháborodásaként értékelték a tényt, hogy a főszereplő a kereszt hordozása közben kificamította a vállát, de még inkább azt, hogy míg a film forgatása közben a kereszten függött, belécsapott a villám. (Baja ugyan nem esett, pedig ha Isten valóban haragudott, el is pusztíthatta volna.) Volt, akit viszolyogtatott, hogy a néhány másodpercnyi végjelenetben a rendező Jézus tiszta és nyugodt arcával érzékeltette a feltámadás dicsőségét. Számára túl „jólfésült” volt ez a Jézus. Olyan is akadt, aki a film megtekintése közben a vérző férfihús látványától egy szado-mazochista homoszexuális klubban érezte magát.
Az említettekhez hasonló és még jócskán tovább sorolható, valójában mesterkélt kifogások helyett két alapvádat érdemes megvizsgálni. Az egyik szerint a rendező Jézus megkínzatásának naturalista bemutatásával olcsó hatásokra vadászott, és lényegében meghamisította a Biblia igazi üzenetét. A másik vád értelmében a film – némelyek szerint tudatosan, mások szerint talán szándéktalanul – a Jézus halálában felelős zsidók megjelenítésével antiszemita indulatokat kelt.

A szenvedés tényei
A kiinduló kérdés ez: vajon valóban olyan kegyetlenül bántak Jézussal, mint ahogy az a filmen látható? Tényleg ilyen embertelen szenvedéseken kellett keresztülmennie?
Gyermekkoromban – és még nagyon sokáig azután is – úgy képzeltem, hogy mivel Jézus elfogásakor azonnal megadta magát, szépen megkötözték a kezét, és elsétáltak vele a főtanácshoz. Úgy tudtam, itt kapta az első ütést, amikor egy poroszló felfogása szerint nem felelt eléggé illedelmesen a főpap kérdésére (János 18,20-23). Pedig a Szentírás világosan megmondja: „körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették” (Máté 26,50). Kezet emeltek rá – ez a magyar értelmező szótár szerint azt jelenti: ütötték, bántalmazták(1) . Ha ezt nem fogjuk fel, nem igazán érthető, miért szaladtak el oly hamar mellőle a vele levő apostolok. Nagyon elképzelhető, hogy bekísérői később, útközben sem hagyták abba az ütlegelést. A Passió című film tehát kétségtelenül a valóságot ábrázolta: egy már összevert Jézust hurcoltak a főtanács elé.
Az erőszak újabb kollektív kitörésére akkor került sor, amikor Jézus Kaifás szemébe mondta, hogy igen, Ő a Megváltó. Látván, hogy a főpap megszaggatja a ruháit, és hallván kiáltását: Káromkodott! - „az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle, és bántalmazták” (Lukács 22,63), „szembeköpdösték, és ököllel verték” (Máté 26,67), „némelyek leköpdösték, aztán arcát letakarva ököllel verték, s közben kérdezgették: «Találd el, ki az?» Még az őrség tagjai is arcul verték.” (Márk 14,65) Úgy történt, ahogy Mózes ötödik könyve az álprófétákkal szembeni magatartást előírja: „Először te emelj rá kezet, aztán az egész nép.” (Második Törvénykönyv 13,10) Ez a magyarázata annak, hogy Péter háromszor is megtagadta ott Jézust. Ez a cselekedete számomra csak most, a film megtekintésekor vált igazán érthetővé. Hiszen Péter nem volt gyáva: egymagában rontott karddal a Jézust letartóztatni érkezett tömegre, ezt követően pedig nem bújt el, hanem bement az ellenfél barlangjába. Az „istenkáromló” ellen kirobbant erőszak légkörében viszont bizony nehéz lett volna bevallania, hogy társa a megvádoltnak. A Biblia tárgyilagos megfogalmazásai keveset érzékeltetnek a helyzet indulati töltéseiből.
Jézus a filmben az arcán viseli a történtek nyomait. Hazudna a mű, ha ez másként lenne.
A Jézussal történteknek egy rendkívül szemléletes bizonysága is van: a torinói lepel. Sokan középkori hamisítványnak tartják, de ezt csak azok tehetik, akik nem ismerik a rajta többféle szakember által, modern eszközökkel végzett vizsgálatok eredményét. A lepel negatív képet hordoz, aminek a fogalmát is csak a legújabb korban ismertük meg. A vászon szövésmódja a Jézus korabeli Palesztinából ismeretes. A benne talált sokféle virágpor igazolja a lepel útját Kis-Ázsián keresztül Bizáncig, majd bizonyítja, hogy onnan egy nagy ugrás történt Franciaországba. Vagyis a keresztesek, akik Bizánc kifosztásakor elrabolták, minden bizonnyal becsomagolva vitték magukkal, így útközben nem kerülhettek rá újabb virágporszemek. Egy középkori hamisító nem számolhatott a pollenanalízissel, hogy a vásznat maga szórja be a megfelelő virágporokkal. A szeg nyomát az akkori elképzelés szerint a tenyér közepére helyezte volna. A lepel tanúsága szerint viszont a szegeket a kéztőcsontok között levő résen át verték be(2) , így a test nem szakadhatott le a keresztről, mint az előző esetben történt volna. A vásznon levő lenyomat egy olyan embertől származik, akivel ugyanaz történt, mint Jézussal a Biblia szerint. A vérnyomok igazi vértől erednek, és úgy helyezkednek el, ahogy egy keresztre feszített ember esetében ez várható. A halott szemein pénzérmék voltak. Az egyiknek a felírását elektronmikroszkóp segítségével sikerült leolvasni. Egy olyan érme volt, amelyet Jézus halála körüli időkben használtak Palesztinában. A kép semmilyen festékanyagot nem tartalmaz; oly módon keletkezett, mintha a vászon szálai megpörkölődtek volna, de csupán a felszínen, az elszíneződés nem hatja át egyetlen szál egészét sem. Ennek következtében ma, a XXI. század elején nem ismerünk olyan módszert, amellyel a hamisítást – ha az volt – meg tudnánk ismételni.
Egyetlen próba – minden más vizsgálattal tökéletes ellentétben – nem igazolja a lepel valódiságát: a radioaktív szén segítségével történő kormeghatározás. E szerint a vászon a XIII-XIV. századra datálható. Ennek az írásnak nem tárgya, hogy a témával kapcsolatos homályos pontokat vagy a szakemberek vitáit érintse, esetleg a módszer bizonytalanságainak példáit sorolja. Mindezeknek más helyeken utána lehet nézni.(3) Magam azonban bizonyos vagyok benne, hogy a kormeghatározás téves, és a lepel, a számtalan többi bizonyságnak megfelelően, a keresztfán meghalt Jézus testének képét hordozza. Ezért ezt a képet, összevetve a bibliai leírással, joggal használhatjuk arra, hogy nagyobb pontossággal felvázolhassuk szenvedése hiteles történetét.
Az eddig mondottak alapján nem meglepő, amit a Jézus arcának lenyomatából megállapíthatunk: „A jobb szemüreg egészen bedagadt, az orr felső része erősen deformálódott. Feltűnő daganat látszik a jobb orrcimpa mellett és a bal szem fölött is. Az alsó ajak duzzanata is ütések nyomát viseli. Az arc deformációi és a bőrfelület sérülései arra vallanak, hogy ezt az arcot súlyos ütések érték.”(4) Ezeknek a sérüléseknek egy része talán nem közvetlen emberi durvaság eredménye, hanem akkor keletkezett, amikor Jézus a keresztfával elesett.
A legnagyobb szörnyűségek Jézus megkorbácsolásakor kezdődnek. Adjuk át ismét a szót a szakembernek: „A végrehajtás eszköze a római korbács, a flagrum volt. Nyélből és három bőrszíjból állt, a szíjak visszahajtva levarrott végébe csont-, vagy a kézisúlyzóhoz hasonló alakú, két végén kis golyóvá szélesedő ólomdarabokat erősítettek. (…) Minden ütése egyszerre három sebet okozott: a szándékosan gyenge ütés legalább véraláfutást eredményezett, a „normális" vagy erővel adott pedig feltépte a bőrt és izom- és bőrdarabokat szakított ki a vérző sebből, rettenetes fájdalmat okozva az áldozatnak.”(5) „A lepel teljes mértékben tanúsítja, hogy Jézus a leírt körülmények között végrehajtott korbácsolást szenvedte el. A kb. 4 cm hosszú, zömmel a test hátoldalán a nyaktól a bokáig, de elszórtan az egész testfelületen megtalálható korbácsnyomok jellegzetes, két végükön kiszélesedő formájúak, tehát ólmos flagrumtól származnak. A sebek hármas csoportokban helyezkednek el, annak bizonyítékául, hogy a korbácsnak három szára volt.” (6)
„A lepelről készült fényképeken össze lehet számolni a korbácsütésektől eredő sebek nyomait. Mivel nem minden sebhely azonosítható biztonsággal, a számok az egyes kutatóknál némileg eltérnek, és 100 és 120 között ingadoznak. (…) E rettenetes tortúra után az áldozat, ha egyáltalán túlélte, a szó szoros értelmében félig halott volt.”(7)
Mindezek után nem csoda, hogy Jézus – bár a Biblia nem említi, csak a hagyomány – útban a Golgota felé többször összeesett. Ezért kellett a rómaiak kötelezzék végül a cirenei Simont, hogy ő vigye tovább a keresztet.
Jézus, eredetileg ács lévén, hozzá volt szokva a fizikai munkához. Semmi alapunk ezért azt feltételezni, hogy gyenge testalkata lett volna. Hogy mennyire elbántak vele, annak bizonyítéka nem csak a többszöri esés a keresztúton, hanem még inkább a tény, hogy a kereszten már három óra múlva kiszenvedett.
A filmből nem tűnik ki, hogy a kereszthalál valójában lassú megfulladás. A rendező nem élt azzal a lehetőséggel, hogy a kortynyi levegőért küzdés haláltusáját megjelenítse. A keresztfán függő ember ugyanis a mozgás által okozott nagy kínok között fel kell tornássza magát minden rendes kilégzéshez. Volt, aki napokig kínlódott. Jézust hóhérai olyan fizikai állapotba hozták, hogy csak három órán át bírta. Nem véletlenül csodálkozik Pilátus a hamari halálon, és rendeli jelentésre a századosát, mielőtt engedélyt ad a holttest levételére. (Márk 14,44-45)

A film képanyaga
A második kérdésünk: túlméretezte-e a film Jézus szenvedését, öncélúan, esetleg üzleti érdekből alkalmazta-e az ezzel kapcsolatos „látványt”?
Vizsgáljuk meg mindenekelőtt a mennyiségi jellemzőket. A videofilm megtekintése közben kronométer segítségével kis hibahatárral meghatározhatjuk az erőszak alkalmazása és szünetelése periódusainak hosszát, majd kiszámíthatjuk ezek arányát.
Gyakorlatilag erőszakmentes periódusok: A Getsemáni kert eseményei Jézus letartóztatásáig, a főtanácsnál történt kihallgatás legnagyobb része, az ezt követő éjszaka, a másnapi kihallgatások Pilátusnál és Heródesnél, a megkorbácsolás és a tövissel való koszorúzás utáni néhány perc a halálos ítélet megszületéséig, a filmnek a Jézus halála utáni rövid része, valamint a valamely múltbeli eseményt idéző, pontosan tizenöt rövid bejátszás. Mindezek az egész megjelenített történetnek kevéssel több mint a felét (51,8%-át) teszik ki.
Erőszakban gazdag események: a letartóztatás és a bekísérés, a Jézus istenkáromlónak nyilvánítása utáni rész, a megkorbácsolás és a tövissel koszorúzás, a keresztút és a megfeszítés a halál beálltáig. Mindezek azonban nem folyamatosan jelenítik meg a kegyetlen erőszakot. A kamera sokat időzik az nézőként jelenlevő embereken, a tolongó tömegen, és különösen az eseményeket nagy szenvedéssel követő Márián, Mária Magdolnán és János apostolon. A film csak rövid ideig mutatja például Jézust, amint a korbácsütéseket szenvedi, néha csak a tőkéhez bilincselt reszkető kezeit látjuk, de leginkább a két katonát, amint nagy élvezettel forgatják kínzó szerszámukat. Máskor Máriával együtt eltávolodunk a helyszín közeléből, de távolról hallatszanak az ostorcsapások, valamint az ütéseket latinul számoló hang. Úgy vagyunk tehát benne az eseményekben, hogy a kegyetlenség tényei legtöbbször nem képileg, hanem inkább csak közvetetten vannak jelen számunkra. Persze nem kíméltetünk meg a közvetlen látványtól sem, és ez igencsak megrázó, mert a film úgy mutatja, ahogy az valójában lehetett. Mégis, ha az erőszak képi megjelenítésének mennyiségi vonásait vizsgáljuk, azoknak a periódusoknak is csak legfeljebb a fele hosszát számíthatjuk ide, amelyekre ez jellemző. Vagyis a nyílt erőszak a film egészének a negyedében sincs közvetlenül jelen. Ezért alapvetően hamis az az állítás, amely szerint „két órán keresztül nézhetjük, mint verik előttünk Jézust” (8 ).
A bántalmazások nyomai természetesen végig ott maradnak Jézus testén. Lehet, hogy a szenvedő Jézus látványán fintorgók egy másik történetet szerettek volna látni. De nincs mit tennünk: ez az igaz.
A rendező több kérdésben élt a művész szabadságával. Például a hagyományos elképzelésnek megfelelően Jézus az egész keresztfát vonszolja a filmben a Golgotára, noha valószínűleg csak a vízszintes részét, a patibulumot (ez is megvolt 50-60 kiló) helyezték a vállaira. Lehetséges, hogy a megkorbácsoláskor több ütést számoltak ki Jézusra, mint amennyit valójában kapott. Ez csak feltételezés, de ha így is történt, jogosan alkalmazható eszköznek tekinthetjük arra, hogy segítsen nekünk felfogni a büntetés egész szörnyűségét. Az mindenképpen bizonyos, hogy korbácsolás után Jézus abban az állapotban volt, amelyben a filmen látjuk. A Biblia nem szól arról, hogy Jézust a római katonák a keresztúton is bántalmazták volna, mint ahogy ez a filmben történt. Tudjuk viszont, hogy jóindulatukra nem lehetett számítani; emlékezzünk csak a megkorbácsolás utáni viselkedésükre (János 19,1-3), vagy arra, hogy még a keresztfán is gúnyolódtak vele (Lukács 23,36). Talán azt vártuk volna tőlük, hogy amikor Jézus elesik, udvariasan megkérjék, álljon már fel, és vigye gyorsabban a keresztjét? A helyzet természetével egyezik, hogy az ilyen kívánságaikat ütlegeléssel támasztották alá.
Az események igen mértéktartó és tárgyilagos bibliai előadásának ismeretében csak akkor érezhetjük át egészen, mi történt Jézussal, ha a képzeletünket is igénybe véve, mélyen utánagondolunk. A Passió című film készítői ezt cselekedték, hogy a valót és az igazat sikerüljön bemutatni.

A bibliai üzenet meghamisítása
A kritizálók egy része azt állítja, hogy a film a szenvedéseket elkülöníti Jézus életétől és tanításaitól, valamint a feltámadás eseményeitől, és ezáltal megcsonkítja az Evangélium üzenetét. Hogy a megjelenített erőszak eltakarja Jézus személyét és üzenetét is: a szeretetet.
Ezek a fenntartások elvben csak keresztények szájából hangozhatnak el, hiszen az Evangélium üzenetének teljessége, Jézus személye és tanítása a nemkeresztények vagy a hitetlenek számára nem lehet ilyen aggodalmasan fontos.
Minden keresztény számára Jézus a Megváltó, a Fölkent, görögül Khrisztosz. A keresztény megnevezés ebből a görög szóból származik. Jézus Krisztus mindenekelőtt azért jött a földre, hogy megváltson bennünket. Persze, hogy tanítson is. Mindenekelőtt szeretetre. És a leginkább azzal bizonyította irántunk való szeretetét, hogy akképpen cselekedett, amint tanított: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (János 15,13) Ez a mondat a film egyik bevágott rövid jelenetében is elhangzik, fontos támpontot adva a történések értelmezéséhez.
Sokan azt hiszik, hogy Jézus a Getszemáni kertben a halálfélelemtől szenvedett. Ez nagy tévedés. A haláltól igazán az fél, aki lényének megszűnését rettegi, azt gondolva, hogy nincs tovább. Jézus tisztában volt azzal, mi a halál, azzal is, hogy harmadnapra feltámad. Őt elfogása estéjén az az út borzasztotta el, amelyről tudta, hogy a halála pillanatáig be kell járnia, tudta, hogy az tele lesz megaláztatással és mérhetetlen szenvedéssel. Azon az estén ember voltának az iszonyodását győzte le attól, aminek a látványától a Passió című film kapcsán ma sokan iszonyodnak.
A film egy másik kis jelenetében így vall magáról: „Én vagyok a jó pásztor. Életemet adom a juhaimért. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem.” (összevont szöveg, lásd János 10,11-18 )
Hogy lehet az, hogy némelyek nem veszik észre, micsoda fenség nyilvánul meg a szenvedésnek érettünk való önkéntes vállalásában? Ha korlátolt elménkkel nem is értjük, hogy Isten Fiának a kínhalála hogyan lesz kozmikus jelentőségűvé, miként hoz vele nekünk megváltást, lássuk már meg, hogy ebben az esetben nem mi áldozunk Istennek, mint ahogy az évezredeken át történt, hanem Isten hoz áldozatot miértünk: önmagát áldozza fel. Ennek a jelentőségéről némi fogalmat akkor alkothatunk, ha tisztába kerülünk azzal, hogy Jézus számára mivel járt ez az áldozat.
Mire elfogói megérkeztek a Getszemáni kertbe, vége volt a kétségeknek, Jézus lelkéből eltűnt minden meghasonlás. A vállalás döntése fölényesen győzedelmeskedett. Az őt keresőknek nyugodtan és méltósággal mondta: „Én vagyok.” Pedig jól tudta, mi következik. A megkorbácsolása előtti pillanatokban a tőkéhez bilincselt kézzel így imádkozott: „Atyám, a lelkem készen áll.” Valahányszor összeesett, konok elszánással állt fel. Az arca összezúzva, bőre véresen széthasogatva, már jártányi ereje alig volt, de sugárzott belőle a beteljesítés akarata. És erre a filmre mondják némelyek, hogy el van födve benne a krisztusi tanítás lényege: a szeretet.
Hajdani hittanóráinkon a pap – különösen nagyböjt idején – arra buzdított mindenkit, hogy elmélkedjünk Jézus szenvedéseiről és haláláról. Lehet, hogy ma már, amikor a böjtről is leszoktunk, sokan anakronisztikusnak, elavultnak tartják az ilyen „régmúlt dolgokkal való” foglalkozást. Pedig ma nagy divatja van a különféle meditációknak. Minden keresztény számára az igazi meditáció az lenne, ha Jézusnak nem csak szavai, hanem élete fölött is elmélkednénk, hogy cselekedeteinek megértésével jobban felfogjuk tanításait. A mások iránti szeretet nagysága az értük hozott vagy értük hozni kész áldozattal mérhető. Jézus krisztusi áldozatának nagyságát akkor érthetjük meg, ha a magunkbaszállás pillanataiban sikerül átélnünk valamit abból a szenvedésből, amiben miattunk része volt.
Ma, világi vágyaink uralomra jutásának és az előttük való hódolásunknak a korszakában viszolyogtatónak tartjuk a szenvedést. Nem akarunk szembenézni vele, még ha az tanulságunkra lenne is. Valamikor természetes volt, hogy szembenéztünk a halállal. Ma elbújni szeretnénk előle. Vannak még helyek a világon, ahol a halottat nyitott koporsóban terítik ki, hogy mindenki elbúcsúzhasson tőle. A modern társadalomban (a svédben például) bedugják gyorsan a ládába, és annak födelét simogatva veszünk búcsút az elhunyttól. Nehogy az arcán megpillantsuk saját halálunk lehetőségét, és eszünkbe jusson az a pillanat, amikor számot kell majd adnunk életünkről.
A filmet ért kifogásokból úgy tűnik, mintha Jézus mérhetetlen szenvedéseihez csak valódi együttérzés nélkül, egy elvont, intellektuális szolidaritás „modern” érzésével szabadna viszonyulnunk. Mindent csak érzelmi túlzások nélkül! Bár a Bibliában Jézus megpróbáltatásainak mindegyike benne van, ha másutt nem, a sorok között, a velük való maradéktalan szembenézés érzelmileg még eltúlozhatná számunkra az Ő megváltói nagyságát.
E fejezet első bekezdésében idézett vélemények a francia katolikus püspöki konferencia információs és kommunikációs bizottságának Mel Gibson Passió című filmjével kapcsolatos hivatalos állásfoglalásából(9) valók. Ők is haladnak a korral.

A film antiszemitizmusa
Vegyük sorra a film idevágó részleteit, hogy feltárjuk, miből származhatnának a nézőben a ma élő zsidók ellen irányuló indulatok a kétezer évvel ezelőtt történtek mostani megelevenítésekor?
Ha az elkövetett erőszak szempontjából nézzük a dolgot: amikor zsidók bántalmazzák Jézust, ez képileg tumultusszerű jelenetekben történik, ritkán jelenik meg egyedi mivoltában egy-egy pillanatra. Jézus arcán meglátszanak a durvaságuk nyomai, de az igazi szörnyűségeket a rómaiak követik el vele. Ha ez utóbbiak magatartását akarnánk utódaiktól számon kérni, akkor talán az olaszokat kellene gyűlölnünk most?
Az antiszemitizmus vádjának lehetőségét lobogtatók mintha megfeledkeznének arról, hogy Jézus maga is zsidó volt, és zsidók voltak a követői is. Azok is, akik pálmaágakat lobogtatva ünnepelték a Jeruzsálembe bevonuló Emberfiát, és ruhadarabjaikat terítették elébe. Ki hiszi azt, hogy ezek ugyanazok az emberek voltak, mint akik néhány nappal később üvöltözve követelték a megfeszítését? Hívei – nem csak a tanítványai – ekkorra talán házaikba húzódtak, vagy igyekeztek az utcákon tolongó tömegben elvegyülni. Ezek is zsidók voltak, de nem mehettek ellentüntetésre a Jézust megfeszíteni kívánók ellen. A helyzetük hasonló volt azon XX. századi keresztényekéhez, akik szorongva vagy éppen néma kétségbeeséssel telve voltak kénytelenek tehetetlenül elnézni, mint kényszeríti a hatalom baljóslatú, de akkor még ismeretlen végű utakra zsidó polgártársaikat.
Mint rendszerint, itt sincs lehetőség egyoldalú általánosításokra. Nem a zsidók voltak részesek Jézus halálra ítélésében, megfeszítésének kikényszerítésében, hanem az akkori zsidók bizonyos kategóriái. Ezek egyike a minden korban és társadalomban jelenlevő csőcselék volt. Ők voltak azok, akik a „nép hangját” képviselték. Vezetőiknek olyannyira sikerült őket az ártatlan Jézus ellen uszítaniuk, hogy képesek voltak akár megátkozni magukat és ivadékaikat, csakhogy nagyobb nyomatékot adjanak gonosz indulataik érvényesítésének.
Mintha a csőcselékkel azonosítaná magát az, aki történelmileg kétségbe nem vonható szerepüket a filmben kifogásolja.
A másik kategória a papok és írástudók. Ők voltak azok, akik hatalmukat féltve nem akarták észrevenni, hogy megérkezett a rég megígért Messiás. Ehelyett elpusztítására törekedtek, mint tették elődeik a prófétákkal.
Sajnos nem lehet kizárni, hogy némelyek ugyanazzal a szemmel nézik ma Jézust, mint a kétezer évvel ezelőtti farizeusok, és a film elleni tiltakozásuk igazi indoka esetleg az, hogy bevallatlanul is felháborodnak azok véleményén, akik Krisztusnak, Messiásnak tekintik Őt. A tények ellenére talán ezért emlegetik fedőnévként az antiszemitizmus veszélyét. Pedig ilyenkor kár a másikra mutogatni.
Napjaink légköre a múlthoz viszonyítva sokat változott. Előnyére is. Ma már mind kevésbé illendő hajdan élt emberek utódait vádolni atyáik vétkeiért. Különösen nem egész közösségeket, közösségek nemzedékeinek egész sorát tenni felelőssé értük. Persze a jelenség korántsem enyészett el egészen. Úgy tűnik, hogy a holokauszt vonatkozásában fog élni a legtovább.
Jézus már a Golgota tövében jár, a cirenei Simonnal vállvetve vonszolják a keresztet, amikor egy rövid bejátszásban ezt mondja: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért.” (Máté 5, 43-44) Lám, a filmben így fogalmazódik meg az „erőszak bűvöletében” „a vétkesek keresése”(10) . Ezek a szavak mind a Jézus elleni bűnesetben részes akkori rómaiakra és zsidókra, mind pedig valamennyi elkövetkezendő ellenségre és üldözőre érvényesek.
„Bocsásd meg, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek” – mondja Jézus a keresztfán. Az egyik lator megdöbbenve szól oda az éppen előttük elvonuló főpapnak: „Hallod? Értetek imádkozik!”
Így jelentkezik a filmben az antiszemita uszítás. Egy keresztény számára Jézus élete a követendő példa, és Jézus szavai a követendő tanítás. Ezért a Jézus halálában személyesen vétkeseket sem gyűlölheti, nemhogy azok utódait.
Persze ma is van csőcselék, amely bármiben találhat ürügyet és tárgyat vak indulatainak levezetésére. Kérdés, vajon ők-e azok, akik megtöltötték a Passióra kíváncsian a filmszínházak nézőtereit?
Egy keresztény, valahányszor a Krisztustól tanult Miatyánkot elimádkozza, tulajdonképpen azt kéri, hogy Isten úgy bocsássa meg az ő bűneit, mint ahogy ő megbocsát az ellene vétőknek.


A szenvedés bemutatásának keresztény ellenzői
A film ellen felszólalók között az ateisták és a nemkeresztények mellett nagyon sokan a különböző keresztény felekezetek tagjai. Többen katolikusok. Ez utóbbiak közül a francia klérus tagjai tettek ki a leginkább magukért: jól szervezett kampányt folytattak a Passió általuk kétesnek nyilvánított értékeiről és szerintük hamis vallási sugallatairól. E kampány résztvevői megegyeztek abban, hogy a film, ha nem is szándékosan antiszemita, képes ilyen indulatokat gerjeszteni a nézőkben.
Már a francia püspöki konferenciának az előbbiekben említett nyilatkozatát megelőzően Jean-Marie Lustiger bíboros, Párizs érseke nyilatkozott az ügyről egy tévéműsorban. „Ez a film a napjainkra jellemző erőszaknak a képe” – mondta. „Minden korszak Krisztusra vetíti a maga szorongásait és bűneit. (…) Ez a XX. század filmje.”(11) A bíboros szerint tehát a filmen nem a Jézussal történteket látjuk, hanem a korunk keltette erőszakos tapasztalatainkat és képzelgéseinket. Arra a kérdésre, hogy ajánlja-e a filmet a katolikus közönségnek, így válaszolt: „Se nem ajánlom, se el nem tanácsolok senkit”. Mindenki „saját kultúrája és lelki beállítottsága szerint” cselekedjen. Magyarán: magát minősíti az, aki ezt megnézi. Valaki azért akár vissza is kérdezhetne: vajon milyen kultúra és lelki beállítottság az, amelyik hamisan minősítve elutasítja Krisztus értünk vállalt kétségtelen szenvedéseinek valódiságát?
Nem lehet kétséges, hogy a nagytekintélyű bíboros befolyásolta a francia püspöki kar véleményét.
A püspöki konferencia információs és kommunikációs bizottságának már idézett állásfoglalását hat püspök látta el kézjegyével. Szerintük a film „kíméletlenül idézi fel az elszenvedett gyötrelmek kegyetlenségét, és ezt az erőszak látványosságában egy megbotránkoztató tetszelgéssel teszi.” (Kiemelés - T. K. A.) Ez a szado-mazochizmus vádjának nyílt megfogalmazása, és feltehetően a film készítőire vonatkoztatják. Persze az sem kizárt, hogy a nézőre gyakorolt hatásról beszélnek, vagy arról is. De hát nagyon beteg lelkű kellene legyen az, aki tetszelegve tudná nézni Jézus megjelenített kínszenvedéseit.
Az alapkifogás a szenvedés egyoldalú kiragadása és felmutatása. Ezáltal – mondják – a film tartalma elhatárolódik mind Jézus tanításától, mind pedig a feltámadástól. Egészen groteszk, hogy a francia közlemény a feltámadás eseményeit kéri számon a filmtől, noha a annak ténye és lényege benne van. Különleges hangsúlyt kap a papság és Jézus közötti konfliktus megmagyarázásának a hiánya. Az állásfoglalás szerint az ebből fakadó értetlenség lehetne az antiszemita indulatok felkeltője. Az a benyomásunk, mintha Jézusról csak egy négyelemis színtű filmet lenne szabad készíteni, amely mindent a néző szájába rág.
Kissé különös, hogy egy katolikusnak és műveltnek mondott ország lakói, a franciák, annyira nem ismerik a Biblia eseményeit, hogy főpapjaik szerint le kellene szállni a szintjükre, és meg kellene nekik magyarázni, hogy miből származott a zsidó papok haragja. Nevetséges, hogy a jelentés azért sopánkodik, mert szerinte képtelenség, ha egy Jézusról szóló filmet nem lehet megmutatni a gyermekeknek. Az nem jutott eszükbe, hogy ha visszaugranánk kétezer esztendőt, vajon magunkkal vihetnénk-e gyermekeinket elkísérni Jézust a keresztúton? Az élő látvány nekik való lenne-e? Vajon mi késztet némelyeket arra, hogy a bibliai szöveg szemérmes visszafogottságából és tárgyszerűségéből Jézus Krisztus szenvedése művészi ábrázolásának a tilalmát kreálják meg?
Az információs és kommunikációs bizottság állásfoglalása sokat merített egy valamivel korábban közzétett anyagból. A címe: Hittani jegyzetek Mel Gibson Passió című filmjéről(12) ; aláírója Philippe Vallin atya, a francia püspöki konferencia hittani bizottságának titkára, aki ugyanakkor a dogmatikus teológia tanára Nancyban. Ez az egyedüli az eddig említett (ezzel együtt összesen négy) francia nyelvű dokumentum közül, amelyben szerepel – egyetlen egyszer! – a Megváltó (Saveur) név. Nem sok köszönet van benne, mert tartalmától megfosztva találkozunk vele:
„A kevésbé felkészült néző ki van téve annak a kockázatnak, hogy a szörnyű lincselés két órája alatt látottak csak az események egy erratikus fajtáját, a féktelen, őrjöngő, egészében véve felfoghatatlan erőszak elszabadulását jelentsék számára. Még rosszabb: nem kizárt, hogy Jézus magatartását az erőszakmentesség paradoxális rendszerének a társadalmi környezetükben fellelhető kategóriájában, vagy éppen a szado-mazochista összefüggések neurotikus strukturációjában értelmezzék. Aki nem védekezik, maga vonja magára az ütéseket. Az evangéliumok (így, többes számban! – T. K. A.), messze az ilyenfajta távlatoktól, igen árnyaltak, sokoldalúak, és főképpen telítve vannak a Megváltó nagy szabadságával: az ilyen durva mechanizmusok valamennyi tényét elkerülik.” (13)
Ezt a felháborító, zavaros tartalmú, torz lélekre valló tudományoskodó szöveget nem is kommentálom. Nagy baj és szégyen, hogy ez egy (francia) katolikus bizottság nevében kiadott nyilatkozat része, amely alapul szolgált a hat püspök által aláírt közleményhez.
Ezekben a Jézus kereszthaláláról szóló szövegekben a Megváltó névnek az idézett egyetlen előfordulása, a megváltás és megvált szavaknak, valamint a Messiás névnek a teljes hiánya a mellébeszélések és a valótlanságok társaságában nem lehet véletlen. Lehetséges, hogy a francia katolikus püspökök hitük hiányosságai miatt nem beszélnek a megváltásról ott, ahol tulajdonképpen arról lenne szó. Ma a keresztényeknek mondott emberek között már nemcsak protestáns, hanem katolikus püspökök is vannak a világban, akik Jézusnak csak az ember voltát hajlandók tudomásul venni. Persze nem kizárt, hogy másutt lehet megtalálni a jelenség okát. A francia püspöki kar (vagy legalább tagjainak egy része) talán annyira retteg az antiszemitizmus – esetünkben ordítóan alaptalan – vádjától, hogy inkább megtagadják miatta Krisztust.
A helyzet jobb megértése érdekében egy kissé távolabb is körül kell néznünk.

Egy kis kitérő
A Duna Televízió Panoráma című műsorának egyik 2002. januári adása többek között arról szólt, hogy a csángók számára, ilyen irányú kérésük ellenére sem tartanak magyar nyelvű katolikus istentiszteletet. A kérdésben megszólalt Jean-Claude Périsset pápai nuncius, a Szentszék bukaresti követe. Az „én jobban tudom” gesztusaival kifejtette a riporternek, hogy a csángók nem magyarul beszélnek, nekik román az anyanyelvük, és nem is igénylik a magyar nyelvű miséket. Vannak persze köztük olyanok, akik elmennek Erdélybe, Csíkszeredába, hogy ott magyarul megtanuljanak. A helyzetüket és a vágyaikat azok a papok ismerik a legjobban, akik közöttük élnek.
Már régen tudjuk, hogy a helyi román papok a sátán nyelvének mondják a magyart. Pusztinában, ebben a magyarul beszélő moldvai faluban az idei Szent István búcsújának napján (2004. szeptember 6-án) mondott misén a helyi plébános, Paulet Onesti is sátánistáknak nevezte híveit, mert meg akarják tartani nyelvüket és kultúrájukat.
A nuncius a riporter Mádl Ferenc római látogatásával kapcsolatos kérdésére így válaszolt: „A pápa sem mondhatta a Magyar Köztársaság elnökének, hogy a moldvai csángóknak magyarul kell miséket tartani. (…) A pápa ugyanis nem foglalkozik konkrét ügyekkel, ez a helyi püspökök felelőssége.” (14)
A kijelentés úgy hangzott, mintha a pápának csak képletes szerepe lenne a Vatikánban. Akár hazájában a svéd királynak, akinek tilos politikai kérdésekben a nyilvánosság előtt állást foglalnia.
A beszélgetést a pápai követ így zárta: „…itt egy olyan kisebbségről van szó, amelynek megvan a maga történelmi sajátossága, amely az idő múlásával feloldódik majd a többségben, és ez a normális.” Vagyis a francia főpap, azonosulva hazája asszimilációs ideológiájával és politikájával, természetesnek tartja a nemzetállam nyelvi, kulturális és etnikai egyneműsítését. Az elmélethez a gyakorlati ismereteket valószínűleg korzikai püspök korában szerezte, és ezt kamatoztatja a csángók rovására. Franciaországban jobb esetben is csak véletlen számba mehet, ha a hét „tájnyelven” beszélő kisebbség (a korzikai, a baszk, az okszitán, a katalán, a breton, az elzászi német és a flamand) nem franciául, hanem anyanyelvén hallgathat misét.(15)
A II. vatikáni zsinat lényegében (a meglehetősen ritka kivételektől eltekintve) nem az anyanyelvnek, hanem a nemzetállam nyelvének nyitott kaput a templomi szertartásokban, és mint számos felvidéki, legalább részben magyarok által lakott község esete is mutatja, ezáltal a katolikus egyház hozzájárul a kisebbség asszimilációjának a meggyorsításához. Az a tény, hogy a pápa ebbe nem szól (nem szólhat?) bele, hanem a – főleg a többség soraiból kikerülő – püspökök hatáskörébe utalják a kérdést, növeli a kisebbség kiszolgáltatottságát. A vatikáni bürokratikus apparátus az egyházpolitikát sajnos összekeveri a világi politikával, amelyben a helyest és az igazságost a gyakorlati hasznosság helyettesíti csak azért, hogy szinten tudják tartani a nemzetállamokkal létrejött jó kapcsolatokat. Pedig ez erkölcsileg nem segíti a hit és a vallás megmaradását, ezért az Egyház javát sem szolgálhatja.
A francia klérus – amely a nuncius előbbi megjegyzésének értelmében maga is nagy önállósággal bír a pápával szemben – kétségtelen hódolója a francia nemzetállami ideológiának, nem csak a nyelv és az asszimiláció, hanem a „laicitás” elvének kérdésében is, amelyet az utóbbi időkben politikusok és egyháziak többször is a francia állam legfontosabb alapkövének nyilvánítottak. Hódolnak neki annak ellenére, hogy az égisze alatt hozott ún. sáltörvényt erőszakos és jogsértő volta miatt helytelenítették. De lám, a püspöki konferencia erről szóló nyilatkozata így vall: „Az állam laikus. A vallásos ügyekben megnyilvánuló eme semlegesség a modern demokrácia alapja.” (16) Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a laikus állam nem semleges, hanem ateista, működéséből hiányzik minden transzcendencia, ezért a világi szempontokat támogatja a vallások eredendően lelki törekvéseivel szemben. Nem becsüli az egyes felekezeteket, hanem megtűri őket, és ha kissé láthatóbban jelentkeznek a társadalomban, odacsap. Mint ezt az említett törvény is bizonyítja.
Franciaországban a klérus az állam világi ideológiájával van áthatva. Nem véletlen, hogy némileg vallási színezetben, de Jézus Krisztustól távoli szempontok alapján ítélték meg a Passiót. Ennek az ítéletnek az egyhangúsága különösen meggondolkodtató.
Nagy baj lenne, ha a „francia szellem” egészen eluralkodna a Vatikánban.


„Így történt”

Egy ideig az a hír járta, hogy II. János Pál pápa a Passió megtekintése után ennyit mondott: „Így történt.” Később – állítólag vatikáni közleményben – ezt cáfolták. Biztosak csak abban lehetünk, hogy Jézus utolsó órái lényegileg valóban úgy zajlottak, ahogyan a filmen látjuk. Pedig jó lenne tudni, mit mondott ténylegesen a katolikus egyház feje, mert nem állíthatjuk, hogy – különösen egy ilyen kérdésben – ez egyáltalán nem mérvadó. De ha úgy mondta, ahogyan hírré röppent – és bizony ez a valószínű –, kiknek és miért volt érdekük ezt eltussolni?


(1) Károli Gáspár ezt finomabban fordítja: „kezeiket Jézusra veték”. Ezt a szövegrészt a Bibliának a könyvtáramban és a világhálón fellelhetô több, különbözô nyelvû fordításában vetettem össze. Zömük ugyanazt a kifejezést használja, mint az általam fent idézett, a Szentírás több magyar kiadásában is megegyezô változat. –
(2) Ezt az anatómusok Destot-nyílásnak nevezik.
(3) Lásd például Viz László: A torinói halotti lepel és korának meghatározása. Ecclesia, Budapest, 1998.
(4) Viz László: i. m. 128. oldal
(5) I. m. 135. oldal
(6) I. m. 136. oldal
(7) I. m. 136 – 137. oldal
(8 ) „On voit Jésus tabassé devant nous pendant deux heures” – nyilatkozta a filmrôl Patrick Desbois atya, a judaizmussal való kapcsolatok francia püspöki bizottságának a titkára. In: La Croix. 2004. március 29., 19. oldal
(9)Position du Comité permanent de la conférence des évêques pour l'information et la communication sur le film "La Passion du Christ" de Mel Gibson. Le 30 mars 2004. Lásd: www.cef.fr/catho/actus/communiques/2004/commu20040330_passionduchrist.php
(10)Lásd a francia püspöki konferencia információs és kommunikációs bizottsága említett állásfoglalásának bevezetôjében.
(11) „La Passion du Christ” - „Chaque époque projette sur le Christ sa propre violance”. In: La Croix, 2004. március 29., 19. oldal
(12)Note doctrinale sur La Passion du Christ, film de Mel Gibson. Lásd: www.cef.fr/catho/actus/dossiers/2004/melgibson/vallin.php
(13) „Le spectateur moins averti est exposé au risque de ne comprendre dans ces deux heures d'horrible lynchage qu'une espèce d'événement erratique, un déchaînement de violence furieuse, démente, incompréhensible en tout. Pire : il n'est pas exclu que l'attitude de Jésus soit interprétée selon les catégories ambiantes du système paradoxal de la non-violence, ou même de la structuration névrotique de la corrélation sado-masochiste. Celui qui ne se défend pas appellerait en somme sur lui-même les coups. Les évangiles, loin de ce genre de perspectives, sont très nuancés, multiples, et surtout ils sont saturés de la grande liberté du Sauveur : ils échappent tout à fait à des mécanismes aussi grossiers.”
(14) Saját tulajdonban levô magnófelvétel alapján. – T. K. A.
(15) Sajnos sehol sem tudtam nyomára bukkanni erre vonatkozó konkrét információnak. – T. K. A.
(16) Laïcité : Communiqué de la Conférence des Evêques de France. Lásd: http://catholique-marseille.cef.fr/article.php?id_article=336
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[Kilépett]

A szolga lázadása

Nehéz feladat felismerni helyünket a világban. Ehhez helyesen kell tudni megítélni mind a világot, mind pedig önmagunkat.
A megismerés hatalmas eszközét birtokoljuk: a rációnk, az eszünk hajlandó mindent szétszedni darabjaira, meghatározni a részeket, összerakni az elemekből újra az egészet, összehasonlítani bármit bármivel, és ennek alapján ítéletet mondani. Sokak szerint mindenekelőtt ez különböztet meg bennünket az állatoktól. A mi rációnk az elvonatkoztatás oly magas szintjén képes működni, ami kizárólag az ember sajátja.
Az ész azonban - hiszen eszköz - csak azzal tud dolgozni, ami a rendelkezésére áll: a valósággal és annak elemeivel. Azt is felhasználja természetesen, ami lényünk nem racionális tartományaiból származik. Így hasznosítja például intuíciónk termékeit. Rációnk - mint a valóság egyik elemét - tudomásul veszi, hogy erkölcsi lények vagyunk, ezért erkölcsi fogalmakkal is manipulál. Az erkölcsi kritériumokat vagy lényünk nem racionális mélységeiből kapja, vagy maga próbál meg - az utóbbi időkben mindinkább - a valóság elemeiből, a társadalmi gyakorlatból erkölcsi támpontokat kikombinálni. Ezzel a valóságot helyezi az igazság helyébe, mely utóbbinak létét egyébként tagadja is. Hiszen mindenkinek igaza van a maga szempontjából - mondják sokan okosan -, és nincs (racionális) kritérium arra, hogy mi valóban az igazság. Így lesz a változó valós gyakorlatból ingatag erkölcsi norma, az elvárásokból pedig (ami az erkölcs lényege volna) annak elfogadása, ami van.
A ráció szerint lélek, mely az erkölcsi kritériumok letéteményese lenne, nincs is. Az ész számára csak az létezik, aminek a létét a maga eszközeivel, a maga logikájával igazolhatónak találja, létjogosultsága pedig csak annak van, ami tőle nem különbözik. Az ember nem racionális belső világának léte kétségtelen tény ugyan, de nem egyezik az ő logikájával. Ezért az ész beállításában ez homályos, vak indulatok és babonák birodalma csupán. E felfogás szerint ennek az indulati világnak része és vele egyenértékű az, amit léleknek nevezünk. A közösségi összetartó erők is itt gyökereznek, ezért azok is mind kiküszöbölendők a jövő (lehetőleg már a jelen) társadalmából.
Az ész szereti értelemnek nevezni magát. Ezzel kimondja azt, hogy a lélek helyére tör, mely eredetileg személyiségünk lényege, irányító középpontja lenne. Az értelem ugyanis az ész és a lélek együttműködésének eredménye, s a bölcsesség pedig az, amikor a lélek a feltétlen úr.
Évszázadok óta törekszik egyeduralma megvalósítására a ráció, és mind nagyobb szerepet nyer az embert uralni vágyó politikában. Nem véletlen, hogy az emberiség világosságot hirdető sötét korszakainak egyikében, a francia forradalom idején a keresztény hitet az Ész istennő előtti hódolattal igyekeztek felváltani, és hogy végül egy Legfelsőbb Lény ésszerűségi érvekkel indokolt, racionálisan kitervelt kultuszát hirdették meg, melynek főpapjává a szabadság legvéresebb kezű apostola, a diktátor Robespierre nevezte ki magát.
A ráció valójában csak szolga, mert nincs önálló lényege, kiszolgál csupán. Hitvány szolga, mert úr akar lenni, noha erre semmilyen adottsága nincs. Arra irányít ugyanis, amerre beprogramozzák. Eredeti feladata az lenne, hogy az életet szolgálja: a testét is, a lélekét is. Ehelyett a lélek ellen lázadva, az emberi gőg szolgájaként önmaga istenítésén dolgozik.
Ezért az ész egyedül valójában nem sokat segít nekünk az önmegismerésben, se a világban elfoglalt helyünk felismerésében. Lényünket ugyanis csak úgy ismerhetjük meg, ha felül tudunk emelkedni önmagunkon, ha kívülről tudjuk nézni magunkat. A lényeget csak egész személyiségünkkel: rációnkkal és lényünk nem racionális oldalaival együttesen tudjuk megragadni. Amikor nemcsak értelmünkkel, hanem érzelmi lényünkkel is elvonatkoztatunk személyünktől. Ezt csak Istenhez kapcsolódva vagyunk képesek megtenni. Csak így lépünk birtokába igazi valónknak, mely nem esetleges, és nem alárendeltje a világnak. A csupán racionális fölülemelkedési kísérletek tévútra vezetnek, mert az ész - mint láttuk - diktatorikus módon a maga képére igyekszik formálni a világot, lehetőleg kizárva belőle azt, ami tőle különbözik, és ami ugyanakkor a világ és az ember lényegéhez tartozik.
A “modern társadalom” a ráció jegyében igyekszik megszervezni életünket. Ha hallgatunk sugallataira, elveszítjük mélyből eredő képességünket a jó és a rossz megkülönböztetésére. A dolgokat végül a kényelem és az élvezetek jegyében a számunkra rossz vagy jó szempontjai szerint tudjuk majd megítélni csupán. Elveszítjük azt az iránytűt, amely a világban eligazít, így a manipuláció kiszolgáltatottjaivá válunk, és rációnk helyett egész lényünkkel magunk leszünk a társadalom szolgáivá.
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[Kilépett]

Értés és bizonyosság


Bizony be kell vallanunk, hogy nem értjük a világot. Ne a világ gonoszságára, ésszerűtlen, sőt értelemellenes magatartására gondoljunk most, hanem arra az egyszerű tényre, hogy lényegében képtelenek vagyunk felfogni a bennünket körülvevő és magába foglaló valóságot.
Vannak persze olyan konkrétumok, amelyek - legalábbis első pillantásra - evidenciaként jelennek meg előttünk. Így környezetünk tárgyai és lényei több érzékszervünk számára is felfoghatók, tulajdonságaikkal különböző körülmények között megismerkedhetünk, ezért létükről és milyenségükről meglehetősen határozott képet alkothatunk. A mindennapi élet szintje ez, melyben a tapasztalatok tartalmának viszonylagos következetessége folytán elég otthonosan tudunk mozogni. A társadalmi környezetünk is ide tartozik, noha az eléggé bonyolult szövevényű.
Alig lépünk túl azonban a mindennapok világán, máris zavarba jövünk. Zavarunk könnyen magyarázható, ha olyan megfoghatatlan jelenséggel állunk szemben mint az emberi lélek, vagy olyan végtelenül összetettel, mint az élet. Mindkettőről vannak ismereteink ugyan (személyes tapasztalatainkból vagy tudománynépszerűsítő kiadványokból például), azt viszont egyikről sem tudjuk, hogy mi a lényegük, hogy miben is állnak tulajdonképpen.
Általában úgy hisszük, hogy a konkrét tárgyi világot értjük a legjobban, pedig itt is ”csapdák” várnak bennünket, és ehhez még csak ki sem kell lépnünk a mindennapokból. Már amennyiben egy a felhőtlen éjszakai égboltra vetett figyelmesebb pillantást például hétköznapinak tekinthetünk manapság. Egy ilyen pillantás ugyanis eszünkbe juttathatja a bennünket körülvevő tér végtelenségét. Ezt képtelenek vagyunk felfogni. Elfogadjuk ugyan mint valószínű valóságot, de képzeletünk éppúgy nem tudja követni, akár az örökkévalóság gondolatát. Van olyan (tudományos) elmélet, mely szerint a tér határai nem nyúlnak a végtelenbe. Ez talán még elképzelhetetlenebb számunkra, hiszen érthetetlen, hogy valami lezárt legyen anélkül, hogy falai lennének, amin túl ismét van valami. Ha más nem: a semmi. Ez a korlátolt méretű űr ugyanakkor végtelen is - mondja a teória -, mert állandóan előre haladva sem érünk a végére, hanem egyszer visszajutunk a kiindulási ponthoz. Ebben a világban ugyanis görbült a tér. Eszerint olyan zárt világegyetemben élnénk, melyen kívül nincs semmi. Pontosabban: még a semmi sincs. Racionálisan többé-kevésbé felfogjuk a térrel kapcsolatos ezen kijelentéseket, de mivel tartalmukat elképzelni nem tudjuk, nem értjük őket igazán.
A konkrét tárgyi valóság másik ”végén” az atomok és az elemi részecskék világa áll, amelynek tanulmányozására csak a tudománynak van lehetősége. A nem szaktudósokhoz is kiszivárognak hírek, esetleg ismeretek is arról, hogy ebben a tartományban nem érvényesek a mindennapok szintjének nagyjából megfelelő newtoni fizika törvényei, melyek szerint valamely ok meghatározott feltételek között egy bizonyos hatást vált ki, egy pontosan körülírható eredményre vezet. Itt a folyamatoknak különböző eredménye is lehet, és a tudomány előrejelzési lehetőségei arra korlátozódnak, hogy meghatározza, mennyi a valószínűsége a lehetséges események bekövetkezésének. Ugyanakkor bizonyított, hogy az ember hozzáállásával, előkészületeinek módjával befolyásolja az e területen folyó kísérletek kimenetelét, vagyis igazán objektív eredményeket eleve nem is várhatunk. Az atomok és alkotó részecskéik (melyek - felfoghatatlan módon - egyszerre korpuszkuláris és hullámtermészetűek) a szakemberek állítása szerint csak matematikai képletek formájában értelmezhetők, amiket szavakkal igazából nem lehet lefordítani. Annyi azonban bizonyos, hogy e ”részecskék” tulajdonképpen nem is részecskék, ha ezt a szót a köznapi használat szerinti értelemben anyagi tárgynak tekintjük. Inkább valamiféle energiacsomók, melyek a tér görbületeinek gócpontjain helyezkednek el. Szubatomi szinten eltűnik tehát a klasszikus értelemben vett anyag, helyette előtűnik a ”puszta” energia, melyet általában kizárólag anyagi jellegűnek gondolnak, noha erre sincs semmi bizonyíték.
Ha mindebbe jól belegondolunk, végül is elmondhatjuk, hogy emberi elménk számára a világ szerkezete mikroszinten sem igazán felfogható.
Kultúránk mindennapjaiban egy empirikus, vagyis az érzéki tapasztalatra épülő és a csak azzal ellenőrizhető valóságot elismerő racionális világkép uralkodik. Életünket ez hatja át és irányítja. Ami ettől eltér, azt akkor tudjuk igazán elfogadni, ha tudományosan tálalják elénk, a rációnkat szólítva meg mindenekelőtt. Így még azt is hihetőnek tartjuk, amit egyébként felfoghatatlannak érzünk, mert a tudomány képzeteinkben minden tudás egyedül megbízható letéteményeseként jelentkezik. Csak az általa igazoltakat tudjuk bizonyosságnak tartani. Legszívesebben Istent is - aki ebbe az egyoldalú világképbe nem igazán illik, és akit sokan inkább hipotetikus, jobb esetben igen távoli lénynek vélnek - a tudomány eszközeivel szeretnénk megközelíteni. E próbálkozás törvényszerű kudarca arra indít aztán bennünket, hogy a transzcendens világra vonatkozó képzetek valóságosságában elbizonytalanodjunk, vagy akár meg is kérdőjelezzük őket.
Azt hiszem, fontos felismernünk, hogy Istennel, a lélekkel, a nem földi világgal kapcsolatos dolgok elképzelhetetlensége lényegében nem különbözik a tudomány által is racionálisan taglalható konkrétumok elképzelhetetlenségétől. Csak meg kell találnuk azt az utat, melyen az előbbiek számunkra megközelíthetők. Az utat, mely ez esetben nem a külvilágon, hanem saját lelkünkön keresztül vezet.
Hátha rájönnénk, hogy éppen (halhatatlan) lelkünk - s az, ahonnan származik - a legfőbb bizonyosság?
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[Kilépett]

A kegyelem

Nemigen tudjuk elkerülni a leegyszerűsítést, amikor egy fogalomnak megpróbáljuk röviden meghatározni a tartalmát. A Magyar Értelmező Kéziszótárban (1972) a kegyelem szónak két alapjelentése közül az egyik világi (profán): megtorlás elengedése, a másik vallási, a keresztény dogmatikában használatos: a bűnbocsátó isteni szeretet. * E meghatározások szerint lényegében mindkét esetben megbocsátás történik: valamilyen elítélendő dolgot elkövetett ember mentesül a következményektől. A második meghatározás az okra is utal: Isten szeret bennünket, ezért bocsátja meg bűneinket. Bővebb volta ellenére mégis ezzel kapcsolatban lehet több hiányérzetünk, mert valójában csak egy metszetét adja egy ennél sokkal gazdagabb jelentésnek.
Tény és való, hogy Isten reánk sugárzó kegyelmében benne van a megbocsátás ígérete, lehetősége is. De hogy ez a lehetőség valóság legyen, annak kemény feltétele van: ténylegesen bánnunk kell bűneinket.
Vajon ez azt jelenti, hogy amíg ezt nem tesszük, addig nincs kegyelem? Isten csak akkor fordul felénk, amikor mi ezt kiérdemeltük? Vajon miközben megkívánja, hogy az ellenünk vétőket is szeressük, Ő nem teszi ugyanezt? De hiszen ez képtelenség! Ezért bizonyos, hogy a felénk irányuló kegyelem nem tartalmazza szükségszerűen a bűnbocsátás már megtörtént tényét, de - ha képesek vagyunk felfogni - megérezzük (mert közvetíti) ennek a lehetőségét.
A kegyelem számunkra mindenekelőtt a szerető segítség állandó áradása. Ezt a segítséget csak akkor tudjuk felhasználni, ha működő antennáink vannak felfogni azt, ami Istentől érkezik. Ehhez nem érdemeket, nem jócselekedeteket kell gyűjteni, hanem magunkat kell átformálni, hogy kialakuljon bennünk a befogadás, a Lélek sugallataira rezonálás képessége.
Talán nehezen fogjuk fel, de élet és halál kérdése ez nekünk, kettős értelemben is. Egyrészt ha Isten nincs - mint manapság sokan vallják -, ebben az őrült és hazug világban semmi értelme nincs az így semmibe nyíló életünknek, hiába akarjuk például - halálunkkal e felfogás szerint egyébként is szétfoszló - egyéniségünket szembeállítani ezzel a semmivel, ahogy azt az egzisztencializmus képzeli. Földi életünk csak akkor nyer tartalmat és értelmet, ha iránytűnket Isten szándékaihoz hangoljuk, aki azt akarja, hogy mi, emberek, lehetőleg mindnyájan Hozzá térjünk, mert így jutunk az Életre, ami örök. Lelkünk mintha meghalna, ha egy élet folyamán nem tudjuk magunkat megőrizni számára, és ezért földi életünk szűntével nem járulhatunk színe elé.
Akkor élünk tehát, ha üdvözülünk, de erre segítség nélkül képtelenek vagyunk. Az apostolok kérdésére, hogy ki üdvözülhet, Jézus így válaszolt: "Embernek ez lehetetlen, Istennek azonban minden lehetséges." (Mt 19,25-26) Egyedül, Isten nélkül, elveszünk. Számunkra a kegyelem segítő ajándék, de a felfogásához szükséges velünk született érzékenységet többé-kevésbé elveszítjük életünk folyamán. Ezért már az első Isten felé botorkáló lépésünkhöz is támogatásért kell imádkoznunk. Ezt persze meg kell előzze az a döntésünk, hogy valóban meg akarjuk vizsgálni és érteni életünk alapkérdéseit, és ehhez nem vonakodunk segítséget kérni attól, akiben esetleg még vagy már nem is tudunk hinni igazán. Ha kitartóan szomjúhozzuk az igazságot, választ fogunk kapni, és kételyeink lassan eloszlanak. Ahogy Jézus megmondta: "Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak." (Mt 7,7-8 ).
A kegyelem Isten lényének, a minket saját képére és hasonlatosságára teremtő tökéletes jóságnak és igazságosságnak a kisugárzása, aki azt akarja, hogy a szikrát, amit lelkünkbe rejtett, megőrizzük és tápláljuk. Ezért amikor az égi hullámhosszra ráhangolódunk, a reánk pillantó Isten saját kincseit küldi nekünk, így mindinkább tisztának és jónak érezhetjük magunkat, hétköznapi indulataink elenyésznek, és mind biztosabban meg tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől. A kegyelem hatására igazabb emberekké leszünk, mert Istenhez hasonló, vele közös énünk megerősödik. Ekkor válunk igazán méltókká bűneink bocsánatára. Minden ilyen élmény sóvárgó örömmel tölt el, és szinte közvetlenül érezzük Isten meleg és fénylő szeretetét. A kegyelem állapotában más emberek vagyunk: Isten szeretetével töltekezünk, és lefoszlik rólunk a felesleges. Erre utalt Jézus, amikor azt mondta Nikodémusnak: "Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát." (Jn 3,3)
Isten segítségére van szükségünk, hogy rátaláljunk az országába vezető útra, de ehhez az a lelkünkben végbemenő változás kell (amit meg kell előzzön ennek a változásnak az igénye), amivel megnyílunk, rezonálni tudunk mindarra, ami Istentől, Isten Lelkéből sugárzik ránk. Hogy ezt elérjük, szükség van saját erőfeszítésünkre is, mert a kegyelem akkor hat, ha együttműködünk Istennel a magunk megváltásán.
Az Istennel való kapcsolat nélkül nem érint meg bennünket a kegyelem. Beszélgetnünk kell Istennel. Ennek méltó formája az ima, amelyet mi kezdeményezünk, de hamarosan rájövünk, hogy ez a kommunikáció kétoldalú. Csak imával tudjuk Istent valóban megszólítani, és felfogni azt, amit Ő közöl velünk. Amikor helyesen imádkozunk, lelkünk Isten kegyelmét befogadni képes állapotban van, ezért az ima mindig újabb kegyelmekkel gazdagít bennünket. Mert "nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket, hogy megismerjük, amit az Isten a kegyelemben ajándékozott nekünk." (Szent Pálnak a korintusiakhoz írt első leveléből, 2,12)
Bizony sok (imával töltött) időnek kell eltelnie, amíg teljesebben a kegyelmi állapot részeseivé leszünk. Ez az állapot igen törékeny, mert az út keskeny, és minden megtorpanás, félrelépés vagy visszatántorodás kizökkent és visszavet bennünket, növeli hajlamunkat arra, hogy a világi érdekek kényelmesebb útjaira térjünk; ezért folyamatos erőfeszítésünkre van szükség, hogy szem elől ne tévesszük úticélunkat. Nagy bűnt követünk el, amikor nemtörődömségből vagy kényelmességből elmegyünk a kegyelem forrásai mellett, mert az Istenhez közeledés, ezáltal a valódi magunkra találhatás lehetőségeit játsszuk el ilyenkor.
A kegyelem elnyeréséhez azért nem kell érdemeket gyűjteni, mert az Istennel való SZÖVETSÉG nem kereskedelmi adok-veszek-társulás, még csak nem is tevékenység vagy folyamat, hanem állapot. Isten örök és változatlan. Változatlan, hiszen maga a teljesség. Mi, emberek, az időbe dobva az Istenhez eljutás folyamatában élünk, külső megnyilvánulásaink tükörképei mindannak, ami bennünk van. Ez akkor is folyamat, ha végül nem jutunk el igazi célunkhoz, mert elfordulunk Istentől. Pedig e folyamat és benne minden cselekedetünk annak a belső állapotunknak a létrejöttét kell szolgálja, melyben Istenhez tartozásunkat nem csupán tudjuk, hanem a kegyelem által felébresztett, az Ő arcát viselő énünk által érezzük is. Isten szövetségeseivé akkor válunk igazán, amikor saját erőfeszítéseink és az Ő segítsége eredményeként elértük a kegyelem állapotát. Ekkor érthetjük meg teljesebben céljait, amelyek a bennünk rejlő közös lényeg alapján a mi céljaink is, és további cselekedeteinket, életünket ezek irányítják majd. Nem jelent ez semmi rendkívüli dolgot (különösen nem látványosat), de ebből származik az élet hétköznapjainak mindennapi hősiessége, amikor - akár a körülmények ellenére is - az ember azt teszi, amit kell. Vagyis amit az adott helyzetek alapján - és képességeink határai között - erkölcsi valónk megkövetel tőlünk.
Így lesz - az örökkévalóság jegyében - örömökben gazdaggá és tartalmassá földi életünk is.


*Az Értelmező Szótárnak e jegyzet megírása után megjelent 2003-as bővített kiadása már tartalmazza az itt hiányolt jelentést is: "természetfeletti isteni segítség".
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[Kilépett]

A mi Jézusunk


Azt hiszem, nagyon fontos, hogy tisztázzuk magunkban, mi az, amit Jézus Krisztusról valóban tartunk. Hiszen keresztények lennénk, amely elnevezés a Krisztus név görög szóalakjából származik. Viselőjéhez fűződő viszonyunk ezért alapvetően meghatározza, mennyire vagyunk illetékesek a tőle származó nevet magunkra alkalmazni. A Biblia és a hagyomány alapján (legalább templomi együtt-imádkozáskor) a Hiszekegyben Isten Fiának, a mi Urunknak mondjuk Őt, aki csodás körülmények között jött közénk a Földre. Valljuk, hogy föltámadt, és a mennybe ment, ahonnan újra eljön majd ítélni mindannyiunk fölött.
Vajon hisszük-e mindezt? Tudjuk-e hinni a csodát? Azt, ami ellentmond mind rációnk érzékszervi tapasztalatokra hivatkozó és logikára épülő magasröptű elvonatkoztatásainak, mind pedig hétköznapi gyakorlatias gondolkodásunknak, amit dicsőítő felhanggal józan észnek szoktunk nevezni.
Kételkedő, sőt mindent kétségbe vonó "eszes" világunkban meglehetősen nagy nyomás nehezedik a ráció világán kívül mást is ismerő másként gondolkodókra. Azokra, akik - az elme és a szív közös sugallatára - vallják, hogy a valóság több a látható világnál. Ha Jézus ma jönne közénk, csodatételeit, bármíly rendkívüliek lennének is, minden bizonnyal sokan nyilvánítanák szemfényvesztésnek, tömeghipnózisnak, legjobb esetben olyan jelenségeknek, melyeket a tudomány ma még nem tud megmagyarázni.
A tömegkommunikáció alaposan kiveszi a részét a természetfölötti világ létét tagadó nézetek terjesztésében. A svéd televízió egyik csatornája például néhány évvel ezelőtt, az alkalomhoz illőnek álcázva, ateista szellemű műsorokat sugárzott a húsvétot megelőző időszakban. Egy több részes adásban a kérdés világi szakértői szóltak a Bibliáról és Jézus életéről. A Szentírásból, mint megalapozatlant, eleve elvetettek mindent, amit ésszel nem lehet megmagyarázni. A maradékból összeállt Jézus-kép egy olyan embert mutatott föl, aki - elméletileg - bármelyikünk lehetett volna, ha rendelkezik egy új tanítás megalapítójának képességeivel, és azzal a bátorsággal, hogy gondolataival a nyilvánosság elé lépjen. A műsorból teljesen kimaradt a másik fél: egyetlen egyházi krisztológus sem kapott benne szót.
A Biblia tartalmának eltérő értelmezése, különböző részeinek nézőpont, felfogó képesség vagy akár hajlam szerinti megközelítése, érvényesként vagy érvénytelenként kezelése meglehetősen elterjedt. Egyházakon belül is különböznek a vélemények. Akadt már Svédországban (feltehetően nemcsak itt) olyan püspök is, aki tagadta Jézus feltámadását. Nehezen dönthető el, hol van az a határ, melyen belül még megalapozottan kereszténynek tekintheti magát valaki, hiszen Jézust prófétaként a mohamedánok is tisztelik.
Az említett húsvéti periódusban két alkalomhoz illő filmet is láthattunk a svéd televízióban. Az egyik Pasolini alkotása volt, melyben Jézus indulatos megszállottként és kissé bohócként végigrohangálta és ugrabugrálta az egész róla szóló filmet. Másodikként Scorsese sok vihart kavart művét, a Jézus utolsó megkísértését mutatták be, melynek kétségtelenül vannak művészi erényei. A film tartalma, sugallata viszont akkor igaz csupán, ha Jézus csak ember volt (ebben házaséletének - képileg általunk is élvezhető - örömei csak részmomentumot képviselnek), valamint ha áldozata (és maga a megváltás) kizárólag a tanítását hitelesítő személyes példamutatás.
Művészi alkotások napjainkban előszeretettel ábrázolják Jézust utat kereső, tépelődő, kétségekkel küszködő, sőt - bizony, bizony - adott pillanatban hitében is megingó emberként. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a művek a mai kor emberének tudathasadásos nyavalyáit vetítik ki, ruházzák reá. Művészetszeretetünk, jóhiszemű szabadelvűséggel való fertőzöttségünk elhitetheti velünk, hogy az elénk tárt kép valós értelmezési alternatívákat nyújt.
Manapság egy eszmefuttásban vagy művészi ábrázolásban általában nem az a lényeges, hogy mennyi az igazságtartalma. Értékét sokak számára újdonsága, szokatlan megközelítési módja, gyakran agyafurtsága adja. Az igazság helyett az érdekesség az, ami elsődleges megméretési kritériummá lépett elő. Így lesz a lelkünket érintő dolgok bemutatása is mindenekelőtt eszünk igényeinek kielégítőjévé, Jézus személye pedig öntanulmányunk kísérleti alanyává.
Jézus éppúgy ember (is) volt, mint mi, mindazokkal a fizikai igényekkel és gyengeségekkel, amikkel mi is rendelkezünk. Jézusnak nem a teste, hanem a lelke más, mint a miénk. Ő másként válaszolt a kísértésekre. Hiányzott belőle a gyarlóságunk: a kísértéseknek engedés hajlama és a hajlandóság a rosszra, amit mi mintha valami ősi, talán nem is földi bűnünk következményeként hordunk magunkban. Ezért hamisítás minden olyan próbálkozás, amely Őt velünk azonosítva akar bennünket magunkkal megismertetni. Egy hamis mű pedig - eszközeitől függetlenül - nem lehet igazi művészi alkotás.
Jézus nem tépelődött bizonytalanul, nem vergődött kétségek között, hanem nagyon is jól tudta, mit kell tennie, és amit tesz, azt miért teszi. Emlékezzünk vissza, vagy olvassuk újra a Bibliát: ellenfelei ismételten megállapítják róla, hogy úgy beszél, úgy cselekszik, mint akinek hatalma van.
Jézus hatalma az a nem e világból való, de lelkünk természetével a legmélyebben egyező hatalom, amelyet sokan előlünk eltakarni, előttünk nevetségessé tenni, elménkből tudatát kilúgozni, szívünkből érzetét kiírtani igyekeznek.
Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni.
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[Kilépett]

Az út

Vajon mi valójában a halál? Megsemmisülés-e, melynek során ellobbanunk, mint a gyufaláng, és csak a világon hagyott ujjlenyomatunk marad meg egy ideig, míg el nem illan, szét nem foszlik az is? Vagy élünk tovább egy másik valóságban, amit mindennapi eszünkkel nehezen felfogható, előlünk rejtett anyagi-fizikai dimenzióként a tudományhitű emberek is el tudnak képzelni, de a testét elhagyott lélek honaként, túlvilágként nemigen. Megszűnünk-e a halálunkkor, vagy csak egy másik életre virradunk, ahol Isten - vagy rosszabb esetben csak az ítélete - vár reánk?
Nagy problémánk ez, mindenképpen a legnagyobbak közül való, hiszen a kérdésre adott válasz alapvetően meghatározza minden viszonyulásunkat. Tulajdonképpen egész életünket: ezt itt a földön is és azt a másikat is - ha van.
Tudom, hogy vannak, akiknek istenképével összefér az, hogy a halál számunkra mindenféle lét végét jelenti. Ez a felfogás vagy egy olyan istent hisz, mely a természet erőiben rejlik, és szinte maga is öntudatlan (ez tulajdonképpen a materializmusnak egy szellemiesített mása), vagy egy olyat, melynek talán csak arra vagyunk jók, hogy kissé eljátszadozzon velünk, mielőtt ridegen a semmibe hullat minket. Mindkét kép ellentétes a vallások Istenével, és a hitetlenség álcájaként szolgál. Ezért határozottan állíthatjuk: ha Isten van, akkor halál utáni életünk is van. Ha Isten létére igent mondtunk, akkor élet és halál kérdésében is véleményt nyilvánítottunk.
E kérdések racionális vizsgálatából szinte szükségszerűen tagadó válasz születik, mert az ész itt egy számára nem hozzáférhető területre kalandozik. Eszközei elégtelenek arra, hogy valódi esélye legyen egy érzékszervekkel nem megközelíthető, logikai kombinációktól idegen világ valóságának a belátására. A tagadás azonban gyakran kényelmességből származik, és ez nem csupán a helyes válasz keresésére való restséget jelenti, hanem azt is, hogy egy kedvtelésekért és kényünk szerint élt élet után egyszerűbbnek tűnhet megszűnni, mintsem erőfeszítést tenni a változtatásra, vagy vállalni ürességünkért a felelősséget.
Az emberek többsége nem hitetlen, hanem inkább bizonytalan. Valami kell legyen - mondják, megérzéseikre hallgatva -, valaki, aki fölötte áll ennek a világnak, és akitől valami értelem származik életünkbe, melynek önmagában való értelmetlenségét világos pillanatainkban mindnyájan érezzük.
Szerencsések, akik életükben, életükön fel tudják fedezni Isten keze nyomát. De mit csináljanak azok, akik inkább csak a bajokat látják, és a világ embertelenségét (valamint ezzel kölcsönhatásban: az istentelenségét) tapasztalva úgy érzik: Isten - ha van is - nincs a világban, nincs velünk, magunkra hagyott gyötrődéseinkben? Mert mindnyájan hajlamosak vagyunk azt várni, hogy Isten győzzön meg bennünket arról, hogy létezik, hogy szeret minket, és földi életünkben is törődik velünk. Egyéni, személyre szóló bizonyságot, sőt bizonyítékokat várunk, hiszen ha a kegyelem valóban működik, akkor egyszer minket is meg kell fognia! Gyakran (lelkileg) tétlenkedve várunk, mintha nézők lennénk csupán, akárcsak a tévé képernyője előtt.
Pedig tudhatnánk, hogy semmit nem kapunk ingyen. Részvételünk, munkánk nélkül kegyelemben sem részesülhetünk. Passzivitásunk egyik oka egy eléggé elterjedt közhiedelemben is gyökerezhet, mely szerint Isten kegyelme nem árad mindenkire egyformán, mert vannak kiválasztottak, akiknek eleve elrendelt jussa az üdvösség. Ha tehát nem vagyunk ez utóbbiak között, akkor hiábavaló, ha pedig közöttük vagyunk, akkor felesleges minden erőfeszítés. Pedig a legnagyobb mértékben felelősek vagyunk azért, hogy “antennáink” működőképesek legyenek, hogy nyitottak legyünk, készek a felénk sugárzó lelki segítség befogadására. Mert mindnyájan meghívottak, “hivatalosak” lennénk, de ha elmulasztottuk azt, hogy ennek a meghívásnak eleget tegyünk, akkor nem lehetünk “választottak” majd, amikor ennek eljön az ideje (vö. Máté 22,14).
Egy húsz év körüli fiatalembert interjúvoltak a magyar rádió egy igen régi adásában. Arról kérdezték, hogyan kedvelte meg a komoly zenét. Vettem néhány Bartók-hanglemezt - mondta -, és kíváncsiságból meghallgattam, hogy rájöjjek, mit esznek rajta egyesek. Egyáltalán nem tetszett a zenéje, de újra és újra föltettem, mert mindenképpen tudni akartam, mi van benne, ami miatt mások kedvelik. Egy idő után kezdtem megérteni, és ma szeretem.
Azt hiszem legalább ennyi erőfeszítést a szóban forgó kérdésekre való válaszkeresés is megérdemel, hiszen mennyivel többről van itt szó, mint a klasszikus zene értése vagy nem értése.
Az idézett fiatalember minden bizonnyal sohasem fogja a zene üzenetét, ha nem feltételezi, hogy van üzenete. Éppígy a következetesen hitetlen embernek sem sok esélye van arra, hogy valóban választ találjon az Istennel kapcsolatos kérdéseire. Ehhez legalább (az előbbiekben említett értelemben) bizonytalannak kell lenni, mert meg kell szólítani azt a Valakit, és a segítségét kérni, mert nincs más útja alapvető létkérdéseink tisztázásának. Nem lehet megszólítani azt, aki szerintünk nincs. Még kevésbé lehet a segítségét kérni. Márpedig zörgetnünk kell ahhoz, hogy megnyittassék nekünk (lásd Máté 7,7).
E szerény zörgetés során tulajdonképpen mi magunk nyílunk meg egy kétirányú áramlás, az Istennel folytatott beszélgetés számára, amit imának szoktunk nevezni. Az így létrejött kapcsolat biztosít bepillantást számunkra az egyébként hozzáférhetetlen tartományokba, és minden fontos kérdésünkre ezen az úton kapunk választ. Az ima teszi lehetővé, hogy egy napon rádöbbenjünk Isten minden pillanatban való jelenvalóságára. Arra, hogy Ő nem távoli lény, nem messziről pislákoló sugár, hanem mindeneket szüntelenül átható erő, akinek életünket befolyásoló hatása általunk naponta megmunkált érzékenységünktől függ. Ez az érzékenység biztosítja a mindnyájunkat szüntelenül elárasztó kegyelem befogadását, és ezáltal rátalálásunkat arra az útra, amely a mienk.
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[Kilépett]

…lassan kitárul előttünk a megismerés birodalmának a legnagyobb és legfontosabb, létünket tisztán láttató, életünknek irányt, értelmet és célt adó hatalmas tartománya.


Az ima

Sokan kételkednek manapság az ima erejében, sőt értelmében is. Nem csupán azok, akik nem hisznek Istenben, és ezért úgy vélik, képzelt lényhez szólunk, amikor imádkozunk, hanem gyakran azok a magukat hívőnek tartó emberek is, akik szerint Isten végtelenül távol van tőlünk, és talán nem is figyel ránk. Esetleg azért gondolják így, mert megtörtént, hogy imába foglalt kéréseik nem teljesültek.
Az ima foganatja természetszerűen függ attól, hogy kérésünk mire vonatkozik, és milyen lélekkel terjesztjük azt Isten elé. Vagyis hogy miért és hogyan imádkozunk.
Miért: 1. Amikor Istenhez lelki segítségért folyamodunk, azt kívánva, hogy tisztábban lássunk dolgainkban, hogy helyesen tudjunk viszonyulni azokban a helyzetekben, amikbe kerültünk, hogy családunk vagy más közösségünk szép emberi légkörét sikerüljön megteremteni, visszaállítani vagy megtartani - minden ilyen esetben segítséget kapunk, hacsak nem tartunk magunkról többet, mint amennyit érünk, hacsak nem makacs sértődöttséggel, a magunk igazába (vagy éppenséggel csalhatatlanságába) vetett megingathatatlan hittel viszonyulunk a hozzánk közel állókhoz vagy más embertársainkhoz. Az ilyen elfogultságoktól való megszabadulásra törekvés nélkül nincs esélyünk a tiszta látásra, így a helyes magatartásra, cselekvésre sem. Ilyenkor mi magunk vagyunk imánk beteljesülésének az akadálya, mert téves önértékelésünk hamisságot lop a kérésünkbe és minden más cselekedetünkbe. Viszont ha az említett és hasonló esetekben személyünk és hangulataink középpontba állítása nélkül tudjuk Istent kérni, mindig kapunk segítséget.
A legkézenfekvőbb és legjobban érzékelhető - mert a legszemélyesebb szféráinkat érinti - annak eredményessége, amikor az Istenhez való viszonyunk tisztulásához, a vele való kapcsolódásunk mélyítéséhez (más szóval: hitünk növekedéséhez), valódi helyünk és igazi emberi hivatásunk felismeréséhez kérünk segítséget. Nehezebben felmérhető kérésünk teljesülése, amikor az emberek közötti gyűlölködés megszűnéséért, a felebaráti érzések elterjedéséért, az erkölcsi érzék minden emberi szívben való meggyökeresedéséért és kivirágzásáért, a lényeges és lényegtelen közötti különbség mindenki általi felismeréséért; röviden: a hitetlenek és a félig hívők igazi megtéréséért (gyakorlati szemmel nézve: a világ, a társadalom jobbá levéséért) imádkozunk. Hiszen ilyenkor még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a világ valóban jobbá lett-e, s ha mégis, ebben a változásban vajon nyomott-e a latban valamit a mi vágyunk és szavunk. Pedig biztosak lehetünk meghallgattatásunkban, abban, hogy a világ kérésünk nyomán, ha bebizonyíthatatlanul is, de valóban javára változik, mert Jézus megígérte: “Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok” (Máté 21,22).
Az eddig leírt esetekben tulajdonképpen mindig azt kértük, amit Isten is akar: hogy mi, emberek, levetkezve a tudásnak a hitetlenségben megnyilvánuló gőgjét és a hívságok koloncait, megtisztult értelemmel igazi önmagunkra és ezáltal Hozzá találjunk. Hozzá, akihez természetünk lényegénél fogva mindig is tartoztunk. Kívánságunknak és Isten akaratának egyezése önmagában is biztosíték arra, hogy ilyenkor szavainkat nem a visszhangtalan pusztába kiáltjuk.
2. Kéréseink másik csoportja már nem lelki dolgokra vonatkozik, hanem olyan földiekre, amelyek természetes élnivágyásunkból, a földi élet emberi szeretetéből erednek: amikor a tisztes megélhetésért, a magunk, hozzátartozóink és más embertársaink egészségéért, életéért imádkozunk. Ezek a vágyaink önmagukban véve kifogástalanok, de nem tudhatjuk, velük kapcsolatban mi valójában az Isten akarata, és azt sem, hogy miért. Ezért mindig készeknek kell lennünk elfogadni bármit, ami történik, még ha az nagy próbák elé állítana is bennünket. E készségünk bizonyítékaként zárjuk imánkat úgy, ahogy azt az elfogatására készülő Jézus tette a Getszemáni majorban: legyen a Te akaratod szerint.
3. A kérések harmadik csoportja a létfenntartáshoz szükségest meghaladó anyagiakra, élvezetekre vagy éppenséggel hatalmi ambíciókra vonatkozik. Mindezek a célok nem épülésünkre, hanem kizárólag földi birtoklásra irányulnak. Meglehet, nagyon tetszetős, a hit szempontjait is magába foglaló ideológiát találunk ki, hogy megindokoljuk, miért van szükségünk kérésünk tárgyára. Ilyenkor szóban talán nem távolodunk el Istentől, de lélekben szükségszerűen igen, mert olyasmi után törekszünk, ami igazi életcélunk szempontjából értéktelen. Ezért eleve nem lehet reményünk arra, hogy meghallgatást nyerünk. S ha mégis, meglehet, nem Isten teljesítette kérésünket, hanem a sötétség erői kedveztek nekünk, hogy kihasználják földi igényeinket a megkaparintásunkra.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne törekedhetnénk munkánk gyümölcséből kényelmesebben élni. De ha Istenhez imádkozunk érte, formailag kozmikus jelentőségűvé igyekszünk növelni azt, ami csak itt a földön fontos, transzcendentálissá azt, ami a végső dolgokhoz viszonyítva kicsinyes óhaj csupán. Az ilyen imával értéktévesztésről, ezáltal hitünk hiányosságairól teszünk tanúbizonyságot. Ezért erre az esetre nem vonatkoznak Jézus előbb idézett szavai: “Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok”, mert itt a hit szó az Istenhez való belső viszonyulásunkat jelöli, nem pedig azt a meggyőződésünket, hogy amit kérünk, azt mindenképpen meg fogjuk kapni.
Hogyan: Az ima beszélgetés Istennel. Ezért fontos, hogy ne csupán kész szövegekkel, hanem saját szavainkkal is megszólítsuk őt. Szükségünk van persze a hagyományos imádságokra is, mert igazságtartalmuk - ha valóban figyelünk rá - lassan belénk szivárog, és világossággal tölti meg értelmünk addig homály ülte tartományait is. Gondolataink azonban hajlamosak önálló életet élni, és sokszor magunkra hagynak a gépiesen mondott szöveggel. Ilyenkor nem beszélhetünk valóban imádkozásról, csak annak a szándékáról. Gyakran erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy visszatereljük elcsapongó figyelmünket.
A teljes értékű ima a racionális figyelmen kívül érzelmi részvételünket is igényli: bizalommal és szeretettel forduljunk Istenhez, hiszen szeretetében teremtett bennünket, és - bár esetleg nem tudjuk felfogni - csak azt akarja, ami (nem földi értelemben) igazán jó nekünk.
A beszélgetés kétoldalú kapcsolatot jelent, márpedig érzelmi töltet nélkül nincs igazi kommunikáció. Istenre “hangolódásunk” kétirányú csatornát nyit meg, ezért nemcsak azt teszi lehetővé, hogy méltóképpen el tudjuk juttatni hozzá üzeneteinket, hanem azt is, hogy nyitottak legyünk arra, ami tőle árad felénk. Hogy képesek legyünk átvenni azokat az ajándékokat (a kegyelmeket), amelyek legtöbbje mindenkor a rendelkezésünkre áll, de csak lélekben Istenhez kapcsolódva tudjuk magunkba fogadni őket.
Imádkozni nem tudunk az Istenhez közeledés készsége, a hitnek legalább a csírája nélkül. Ez mindnyájunk lelkébe kezdettől beleplántáltatott, de a környezetünk és kényelmünk hatására kialakult szokásaink, valamint az ész mítoszának gőze eltakarhatják szemünk és érzéseink elől. Amennyiben ezen nem tudunk (esetleg nem is akarunk) változtatni, nem sok esélyünk van arra, hogy a lényeg megnyilvánuljon előttünk, mert igazat hordoznak a szép református zsoltár szavai: “Ki kétkedőn boncolja őt,/ Annak választ nem ád,/ De a hívő előtt az Úr/ Megfejti önmagát.” Ha kereső emberek maradunk, vagyis nincs megcsontosodott véleményünk a saját lelkünk anyaghoz kötöttségéről, hajlandók vagyunk energiát áldozni arra, hogy a bennünk élő kérdésekre választ találjunk, és Isten segítségét sem átalljuk kérni a keresésben, sok kitartás után lassan kitárul előttünk a megismerés birodalmának a legnagyobb és legfontosabb, létünket tisztán láttató, életünknek irányt, értelmet és célt adó hatalmas tartománya. Így egy napon eljutunk oda, hogy a sok kérés után feltör belőlünk feltartóztathatatlanul a hálaadás örömteli imádsága.
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /

[Kilépett]

Talán nem haragszotok meg,ha felteszek majd párat régi barátom,földim Tóth Károly Antal írásaiból. Amik zömében az Új Kévé-ben,a svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetek Lapjában,és máshol jelentek meg.


Az az igazi, ha azokkal tudunk ünnepelni, akikkel együvé tartozunk. Lehetőleg – valamilyen formában – éppen magát az összetartozást. Ilyenkor szétfoszlik magányérzetünk, és talán átérezzük, hogy nem hús-vér ember-voltunk az egyedüli és legfőbb érték, ami fölött őrködnünk kell, hanem (folytonosan megküzdött) belső tisztaságunk és azok a szellemi kincsek, amiket csak együtt tarthatunk meg és gyarapíthatunk. Az ilyen felismerés megtartó szálakkal köt bennünket önmagunkhoz, hiszen e közös birtok, e közös értéktartomány nélkül valamennyiünket elsodor a szél.


Az ünnep

Az ünnep kilépés mindennapi állapotunkból. Testi-lelki igény, hogy időnként lerázzuk magunkról a hétköznapok feladatainak és az ezekkel kapcsolatos felelősségnek a terhét, hogy megtörjük az ismétlődések nyomasztó egyhangúságát, és olyan élményben legyen részünk, ami lehetőleg képes megújítani bennünket. Hogy egy rövid időre elvonatkoztassunk azoktól a körülményektől, amelyek között mindennapjainkat éljük, és egy másik szférába jussunk, ahol a szokottól, a földhözragadttól eltérő módon tudjuk magunkat megélni. Ez azért fontos, mert lehetővé teszi, esetleg késztet is rá, hogy egy (rövidebb-hosszabb) pillanatra a megszokás vagy éppenséggel az elfásulás beidegződéseitől függetlenül nézzünk dolgainkra. Ezáltal másként láthatjuk magunkat és életünket; igazából ebben rejlik a megújító hatás titka. E nélkül nem igazi az ünnep.
Igen széles skálája van a bennünket kizökkenteni képes élményeknek, azoknak, amelyek után - természetünktől és környezetünk ránk gyakorolt hatásától függően is válogatva köztük - vágyhatunk.
Szolgálhat erre a mámor is; a számunkra kiszabott (és gyakran általunk cselekvőleg keresett, részvételünkkel létrejött) valóságból való menekülés ősrégi útja ez. Esetleg észre sem vesszük, hogy menekülés közben az önelvesztegetés vagy éppen az önelveszejtés útjaira tévedtünk. Azt a ködös pillantást, amit innen dolgainkra vethetünk, nem a tisztánlátás, a helyes megítélés lehetősége jellemzi, így megújulás ígéretét nemigen hordozza magában. Ezért nem ünnep semmilyen tivornyává torzult esemény.
Az ünnep nem beszűkít magunkba, hanem kinyit mások felé. Nem elfojtani segít problémáinkat, hanem énünket megmozgatva, növeli képességünket a megoldásra. Nem a talajszint ködös mocsaraiban tart fogva, hanem felemel, hogy világosabban széttekinthessünk világunkban. Már ha igazi az ünnep, vagyis: a lélek rendkívüli állapota.
Természetesen nemcsak a piros betűs napok, évfordulók, magánéletünk jelentősebb örvendetes eseményei szolgáltatnak alkalmat az (ilyenkor esetleg be sem teljesülő) ünnephez, hanem bármely napunk valamely (változó hosszúságú) pillanata, amelyben át tudunk lépni szokványos magunkon. Ahhoz, hogy az élmény létrejöjjön, lélekben szükségszerűen kapcsolódnunk kell valakihez, valakikhez. Ha magányosnak, (Istentől is) elhagyatottnak érezzük magunkat, nem létezik többé ünnep számunkra. Ilyenkor vagyunk a leginkább hajlamosak a pótszerekhez való menekülésre is.
Az az igazi, ha azokkal tudunk ünnepelni, akikkel együvé tartozunk. Lehetőleg – valamilyen formában – éppen magát az összetartozást. Ilyenkor szétfoszlik magányérzetünk, és talán átérezzük, hogy nem hús-vér ember-voltunk az egyedüli és legfőbb érték, ami fölött őrködnünk kell, hanem (folytonosan megküzdött) belső tisztaságunk és azok a szellemi kincsek, amiket csak együtt tarthatunk meg és gyarapíthatunk. Az ilyen felismerés megtartó szálakkal köt bennünket önmagunkhoz, hiszen e közös birtok, e közös értéktartomány nélkül valamennyiünket elsodor a szél.
Legmélyebb ünnepeink azok, amelyek a kezdet és a vég Urához kapcsolódnak, amelyek Istenhez tartozásunk megélésére adnak alkalmat. Arcunkat az ilyen pillanatok tükrében szemlélve, észrevehetjük kicsinyes vonásaink sokaságát, de a bennünk mélyen elrejtett fényeket is, így a felemelő alázat ajándékában részesülhetünk. Ez az élmény átvilágítja és átmelegíti, szinte új tartalommal tölti meg minden földi viszonyulásunkat.
Az a világ, amelyben élünk, úgy tűnik, mind kevésbé ismeri a szó igazi értelmében vett ünnepet. Mi, talán lojalitásból, kissé leszokóban is vagyunk róla. A mindent eleve kétségbevonás ragálya s az ünneprontásé terjed közöttünk már jó ideje. Tekintetünket szinte restelljük az egyedüli objektivitásnak kinevezett vízszintestől magasabbra emelni. Vonakodunk elismerni, hogy a világ valamennyi dimenziója létező valóság.
Az ünnepet jórészt a pihenés váltotta fel. Úgy véljük, hogy a mai rohanó ritmusú élet indokolttá, természetessé teszi kényelemigényünket. Kétségtelen, hogy pihenésre ma is, mint mindenkor, okvetlenül szükség van. De észre kell vennünk, hogy önmagában ebből még nem származik feltöltekezés. Az igen divatos “kikapcsolódás” – gyakorta passzív – mai formái megszakítják ugyan az esetleg teherként érzett napi tevékenységek áramköreit, de lélekben nemigen gazdagszunk általuk. Mert hiába spórolgatjuk erőinket, új erőt csak akkor nyerhetünk, ha ezért energiáinkból áldozunk. Vagyis ha megdolgozunk az ünnepért.
Belső ünneptelenségünkkel hajlamosak vagyunk egyetlen hosszú hétköznappá változtatni, és így elsivárosítani az életet. Ha nem tudunk ünnepi lélekkel viszonyulni, a mindennapok uralma alatt élünk, bármily változatosan szervezzük is meg szabadidőnket.
Eredetileg minden vasárnap arra lenne hivatott, hogy ünnepünk legyen. A családi együttlét, esetleg baráti találkozás, de mindenekelőtt az Isten házában tett tiszteletünk ünnepe. Nem azért, hogy eleget tegyünk a templombamenetel kínos társadalmi kötelezettségének vagy egy távoli Úr (esetleg önkényesnek gondolt) ilyen értelmű “terhes” rendelésének, hanem hogy egy nem szokványos, nem a mindennapjainkhoz tartozó környezetben nyitott lélekkel próbáljunk megállni Isten előtt. Egy olyan helyen, amely rendeltetésénél fogva arra hivatott, hogy elősegítse a lélek megnyílását a (részünkről esetleg számba sem vett) mindenkor reánk sugárzó isteni kegyelem befogadására. Ez a kegyelem azt a valódi ünnepet hozza számunkra, amelyre oly nagyon szükségünk van egyensúlyunk magtartásához az élet bajai és egyhangúságai közepette. Amely megőriz bennünket azon az úton, amelyen magunkkal is összhangban levő igazi erkölcsi lények maradhatunk.
Ahhoz, hogy egy esemény ünnep legyen, szinte mindig szükségünk van másokra is. Az istentisztelet ünnepi jellegét, bár elősegíti, lényegében mégsem a jelenlevő többi ember, a pap prédikációja vagy a templomi zene adja meg, hanem benső találkozásuk Istennel. Mert minden Istenhez való igaz fordulásunk ünnep. Az igazi ünnep pedig a lélek életet szépítő örömeivel terhes.
_________________
A világon mindig az a legszebb,ahol valamikor otthon voltunk...!

/ Wass Albert /