jeles napok, ünnepi szokások. a régi magyar nép szokásai

[Usztu]

Sziasztok!
Tudja valaki, hogy a hónapok "régi" elnevezései (Álom hava, Jégbontó hava, stb.) honnan eredeztethető?

[Duft]

A karácsonyi ünnepkör szokásai Palócföldön

Palócföldön a Luca napi népszokások máig divatban vannak. Általában gyerekek járnak párban házról-házra, úgy mondják lucázni. A háziaknak jó kívánságokat mondanak, melyek általában a ház körül tartott állatok termékenységével vannak kapcsolatban. " Csikós legyen a lovuk, malacos a disznajuk!" De gyakori, hogy az eladó lányoknak vőlegényt, a ház népének pedig egészséget kívánnak. A házigazda almával, körtével dióval viszonozza a jó kívánságokat.

Karácsony böjtjén (azaz 24-én) a palócok, lévén általában római katolikusok, szigorúan tartják a böjtöt, azaz húst nem esznek, de nem ritka, hogy napnyugtáig egyáltalán semmilyen ételt nem vesznek magukhoz.
Délután a faluban gyerekek viszik házról-házra a megszentelt ostyát, amelyet mindig a kántor felesége süt a híveknek, a háziak pedig pénzt adnak érte.
A karácsonyi asztalra böjtös ételek kerülnek általában lencseleves, mákos tészta. Kitüntetett szerepe van az étkezésnél a piros almának (mely az élet és az egészség szimbóluma), a diónak és a fokhagymának, melyeknek rontást űző erőt tulajdonítanak, illetve a méznek, mely az élet édességét jelképezi. Az asztalra kerül a megszentelt ostya is. Még a legszegényebb házaknal is elengedhetetlen volt az étkezés megkezdése előtt az édes pálinka (mézes pálinka) fogyasztása, iletve a karácsonyi kalács, enélkül elképzelhetetlen a karácsony este.
Az asztalt általában 2 abrosszal borították le, az elsőre szórtak még búzaszemeket, a jó termés reményében, erre került a második, a díszesebb abrosz.
Karácsonyfát ritkán állítottak, volt, hogy a környéken elterjedt borovicska fenyőt (borókát) vitték a házba, és a gerendáról lelógatták, de az sem volt ritka, hogy a még zöldellő muskátlit vagy gyümölcsfáról vágott ágakat díszítettek fel piros almával, színes papírral, dióval.
A betlehemezés vagy palócföldön az "ámenbódogozás" volt szokásban. Az ámenbódogozók az ablak alatt énekeltek karácsonyt és a kisdedet dicsőítő énekeket, fém lemezekkel díszített csörgő botot hordtak magukkal, hogy a gonosz szellemeket távol tartsák a háztól. A háziaktól cserébe ajándékot kapnak.
Katolikus vidékről lévén szó, az éjféli misére mindenki elment, a vacsora és a mise közötti időt általában csendes imádkozással töltötték.
A családok egymást csak István napkor látogathatják, 24-én ez nem illő. Az Istvánokat tréfás versekkel, rigmusokkal köszöntötték.

Újévkor az egész országban elterjedt szokások dívtak a palócoknál is. Baromfit nem ettek, mert az elkaparja a szerncsét, a disznóhús fogyasztása viszont kívánatos, mert a disznó kitúrja a szerencsét.
Szívesen fogyasztották a szemes terményeket, babot, lencsét, hogy sok pénzük legyen.
Nőnek a mai napig nem illik újévet köszönteni házhoz menni, mert az a háziakra szerencsétlenséget hoz.

A karácsonyi ünnepkör záró napja Vízkereszt (január 6.), ekkor szenteli a pap a templomban a vizet. Ebből a hívők sokat vittek haza, varázslatos erőt tulajdonítottak neki. Azt tartották a beteget meggyógyítja, az állatoknak is adtak belőle, de úgy hitték, még a vihart is

[Duft]

A karácsonyfa történet



Ma már el sem tudnánk képzelni a karácsonyestét karácsonyfa nélkül. Talán ez a legszebb és leglátványosabb ünnepi szokás.
A különbözõ ünnepek során a fák, örökzöld növények szerepejelentôs volt, minden népnél.
A magyar népi hagyományokban a karácsonyi életfa vagy termõág tekinthetõ a karácsonyfa elõdjének.
A karácsonyfa, bibliai eredetû magyarázat szerint õsi, családfa jelentéssel bír; eszerint ez a fa Jézus családfáját is jelenti. Kapcsolatba hozzák a bibliai tudás fájával is, hiszen karácsony napja az elsõ emberpár: Ádám és Éva napjára esik.
A karácsonyfa-állítás német eredetû szokás, a 17. században terjedt el. A németek abban a hitben éltek, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek, a halottak szellemei kiszabadulnak és szabadon csatangolnak a világban. A kísértetektõl az emberek csak úgy menekülhetnek meg, ha az élet örökzöldje, a fa alá húzódnak.
A hagyomány szerint Luthet Márton állított elõször karácsonyfát gyermekeinek. Õ azonban már Jézus születésének tiszteletére állította a fát és számtalan kis gyertyát gyújtott rajta.
Az elsõ, történelmileg is megalapozott adat 1605-bõl származik. Egy strasbourg-i polgár jegyzetei arról árulkodnak, hogy városában akkoriban terjedt el, hogy fenyõfákat állítanak. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették.
Magyarországon csak a múlt század második felében kezdett elterjedni ez a szokás a bécsi udvar ösztönzésére. Elõször csak a nemesi családoknál, késõbb a módosabb polgároknál is. A parasztok körében csak ebben a században, sokaknál csak 1945 után honosodott meg a fenyõfa-állítás.
Angliában ma sem szokás fenyõfát állítani, helyette fagyöngybõl készült koszorút függesztenek a mennyezetre. Van ahol az a hiedelem él, hogy a karácsonyfát is az ajándékozó földöntúli lény hozza.

[Duft]

Bukovinai betlehemes az 1894-évből



Szereplők: Angyal, 4 pásztor, Furulyás, Szűz Mária, Szt. József, Király, Király szolgája

KIRÁLY:


Dícsírtessék Krisztus a magos mënnyégben,
aki mëgszületëtt most Bötlehembe!
Kévánom, kentëk is tertsa egészségben,
Örvendjünk mindnyájan szent születésében,
adjon békessëget s áldást az újévben!

Mikor Szűz Mária Józseffel utazván,
az egész városon szállást nem találván,
szállni kényszerítëtt hideg istállóban,
a városon kívül, vadak barlangjában,
melyet mëgmutatunk ëgy kevés példában.

Mert az alső embër amikor vétkëzëtt,
Isten këgyelméből azonnal kiesëtt,
a fëlségës Isten csak mëgkëgyelmezëtt,
Szent Fiát elküldvén, hogy minket mëgváltson,
eredendő bűntől hogy megszabadítson.

Éldës Üdvezítőnk amikor születëtt,
jámbor pásztorsereg nyájat legeltetëtt,
az Isten angyala hozzájok sietëtt,
nékik hívüladván örömet hirdetëtt:
hogy a várt Messiás mostan mëgszületëtt.

Erre a pásztorok, mind mëgfélemlének,
fényësségët látván a földre esének,
Az Isten angyala őköt bátorítván,
Jézust fëlkeresék, arra utasítván.

Angyal intésére útnak indulának,
Bötlehem városába gyorsan eljutának,
az istálló fëlëtt csillagot látának,
ott këllëtt születni e világ Urának.

A jámbor pásztorok nagy örömben voltak,
gazdag ajándékot mind magokkal hoztak,
Kisded lábaihoz a földre borultak.
Megüsmerték Jézust az Istenfiának,
hogy eljött órája világ váltságának.

Mü sem azért jöttünk, hogy istóriázzunk
vagy valami tréfás játékot indítsunk,
sőt hasznunk keresvén, hogy csak dombérozzunk,
hanem a Krisztusról ëgy példát mutassunk.

Hogy miként születëtt, jászolban tétetëtt,
ökör, szamár által rëá leheltetëtt,
három szent királytól mëgdicsőíttetëtt,
Mint a Szentatyáktól mëgjövendöltetëtt.

Mü is hogy résztvëgyünk annak látásában,
hogy járt el az angyal Isten parancsában,
kik mélyen aludtak Bötlehem pusztában,
miként adván hírül jámbor pásztoroknak,
hogy imádására jőnek a kis Jézusnak.

Ének:


Csordapásztorok, midőn Bëtlehemben, Csordát öridzének éjjel a mezőben, éjjel a mezőben.

KIRÁLY:


Koppant az ajtón

SZENT JÓZSEF:


Egészséggel, gazda, nyisd mëg az ajtódot,
ereszd bé, mëgszűkült szëgény akaródot.

KIRÁLY:


(szolgájához)
Eredj, szolgám, hamar lásd mëg sietséggel,
ki zërget ajtómon ilyen bátor szívvel!

A KIRÁLY SZOLGÁJA:


Mit akarsz, barátom, mondd mëg, honnét jöttél
ajtónkon ily bátran zërgetni hogy mertél?
Feleletët mostan e szókról nékünk adj!

SZENT JÓZSEF:


Tibérius császár parancsolatjából
jöttünk Názáretből a béiratásra,
hogyha béfogadna ezën étszakára,
Bizony mëgfizetné az egeknek Ura.

KIRÁLY:


Szállást nálam, bizony, magad mostan nem kapsz,
a város utcáin ámbár mëg is facc!

KIRÁLY SZOLGÁJA:


Minthogy szállást adjunk, abban, bizony, nem kapsz,
a város utcáin ámbár ha mëg is facc!

SZENT JÓZSEF:


Ó, kemény kősziklához hasonló nemzetség,
Hogy lëhetsz Uradhoz ily szörnyű dühösség?
Ám az pogánynál is van engëdelmesség,
hát hogy tenállad nincs Uradhoz këgyesség?

KIRÁLY:


Ám gyer bé, barátom, fűtözj ëgy kevéssé!

1.PÁSZTOR:


(Ajtón koppant)
Nyiss ajtót, jó gazda légy jó készülettel,
mert pásztorok jönnek hojzád sietséggel.
(Szűz Mária és Szt. József a kisded gyermekkel bejönnek)

SZENT JÓZSEF:


Adjon az Úristen ez házban jó napot,
kévánt egészséggel néktëk jó szerencsét,
törölje el rólunk ostorozó népét.

KIRÁLY:


Honnan valók vagytok, hová ügyekëztëk,
ily felrakott móddaltü hova siettëk?

SZENT JÓZSEF:


Augusztus császár paracsolatjából
jöttünk Názáretből a béiratásra,
hogyha béfogadna ezën étszakára,
Bizony mëgfizetné az egeknek Ura.

KIRÁLY:


Kedves atyámfia, szállást nem adhatok,
hanem ëgy kis helyet mindjárást mutatok:
a városon kívül vagyon ëggy istálló,
oda szokott szállni a jövevény szálló.

SZENT JÓZSEF:


(Szűz Máriához)
Szerelmes jegyësëm, már mire jutottunk,
az egész városon szállást nem találtunk.
A városon kívül mondanak ëggy istállót,
oda szokott szállni ily jövevény szálló.

SZŰZ MÁRIA:


Nem bánom, szerelmem, mënjünk el hát innét,
csak szálljunk bé oda, csak szálljuk bé oda!
(Térdrehull)
Ó, egek Szent Ura, világ Mëgvaltója,
Tekints alá mënnyből szëgény szolgálódra,
ne hagyj el münket is ez bujdosásunkba!

SZENT JÓZSEF:


Szerelmes jegyësëm, ne sírj s ne bánkódjál,
mert az ártatlanság irgalomra talál!

KIRÁLY:


Nohát mit akartok, mit kéván szívetëk?

SZENT JÓZSEF:


Ó, fëlségës király, tenékëd instállunk,
az egész városon szállást nem találunk.
Fëlségëdtől kérnénk ëgy kevés nyuguvást,
hogyha fëlségëdnél fogna mü kérésünk.

KIRÁLY:


Nohát ëgy kevéssé itt lëhet nyúgtotok
és fáradságtokot itten múlatnotok.

1.PÁSZTOR:


(Bottal csadarászva)
Hapsus bágyë, rajta, nyúgodjunk ez helybe
míg a hajnalcsillag fëltetszik az égre!

4.PÁSZTOR:


Nem bánom, ha nyugszunk ës, mert úgy elbágyadtunk,
hogy a nagy jövésben ugyan rëszket inunk.
(Lefeküsznek)

Ének:


Gloria, gloria, in ekszelszisz Dejó!
Keljetëk fël pásztorok, pásztorok,
kik a nyájnál alusztok,alusztok,
mert születëtt Uratok, Uratok,
néktëk kis Jézusotok!

Dücsőség mënnyben az Istennek!
Dücsőség mënnyben az Istennek!
Az angyali seregëk
vígan így énekelnek:
Dicsérjük és áldjuk, imádjuk.

SZŰZ MÁRIA:


Istennek angyala monda pásztoroknak,
hogy imádására jőnek a Krisztusnak.

ANGYAL:


Serkenj fël, Istennek választott serege,
Semmit is ne késsél Jézus eleibe!
Mostan talpraállni Ő dícsíretére
jöjjetëk, mert siet most Jeruzsálëmbe!
(Megrugja az 1. pásztor lábát.)

1.PÁSZTOR:


Pásztorok, mindnyájan, micsoda szép éneklés,
fülemben hallaték az angyali zengés.
Keljünk fël, lássuk mëg azt a szép éneklést,
mert szívem gerjeszti az angyali intés!

2.PÁSZTOR:


Nem Bánom, ha kelünk ës, mert az hajnalcsillag föltetszëtt az égre.

4.PÁSZTOR:


Asej zó.

1.PÁSZTOR:


Szkolë, hirtelen ausz pakulárë,
serkenjetëk hamar, csákó dereptátyë!
Álmomban mit láték, mëgmondjam-ë dárë,
a Jézus születëtt krez mai fretátyë.

4.PÁSZTOR:


Abba nem töröm az eszemet,
inkább az pucékra letëszëm a fejemet.

1.PÁSZTOR:


Szkolë, hirtelen emeld fël szëmëdet,
nyisd ke süketséggel bétölt füledet!
Halld a mënnyei szép éneklést, melyet
az ittlévő angyal nékünk hirdetëtt!
Rëgutë mosulë, kedves pakulárë,
vigyünk ajándékot, kedves jó pajtásim,
ku kalán láptyé, kedves jó fretátyë.
Pásztorok, mindnyájan mënjünk Jézust látni!

2.PÁSZTOR:


Nem bánom, ha mëgyünk is, de ne puszta kézzel,
vigyünk ajándékot néki nagy bőséggel!

MIND:


Énekelnek: Üdvözlégy Jézus, a �Csordapásztorok� befejező versszakai

1.PÁSZTOR:


Vëgyes ez kis túrót, hoztam fëlségëdnek,
kit az egész nyáron nagy kénnal kerestem,
mégës fëlségëdnek nagy jó szűből adom.
Vëgyed ezt jó nevé, melyet most adhatok,
hónap, hónapután többeket ës adok.

2.PÁSZTOR:


Ó, én kis Jézusom, be nézd, bűnös vagyok,
vëdd jó nevé tőlem én kis ikërsajtom,
én ezt fëlségëdnek nagy jó szűből adom.
Vëgyed ezt jó nevé, melyet most adhatok,
hónap, hónapután többeket ës adok.

3.PÁSZTOR:


Ó, én kicsi Jézusom, én erőtlen vagyok,
még a juhok után is elig ballaghatok,
mégës fëlségëdnek nagy jó szűből adom.
Vëgyed ezt jó nevé, melyet most adhatok,
hónap, hónapután többeket ës adok.

4.PÁSZTOR:


Váj gyë minyë, së gyë minyë, hát én mit adjak,
mikor a többik között a legöregebb vagyok,
a sok ordafőzésbe hajam mind elhullott,
szakállam mind elpërzsëlődött.
Én felsëgednek túrót, ordát nem adhatok,
hanem ëgy szép bogláros szíjat, oly be szépet adok,
ezt én fëlségëdnek nagy jó szűből adom.
Vëgyed ezt jó nevé, melyet most adhatok,
hónap, hónapután többeket ës adok.

1.PÁSZTOR:


Hallod, utyásom, kedves furulyásom,
mivel az új királyt víg örömmel látom,
azétt ëgy szép zsukát szufle, ó, fertátyom!

2.PÁSZTOR:


Én ës ama kurtám � furcsám, kis bajicskám,
majd kezében hogy szaggatja gyapját,
nézze csak a jukát, fújja csak ki hangos!

FURULYÁS:


Bizony igen hangos, majd fúvok ëgy nótát,
csakhogy legelőbbszőr kiki járja táncát,
ne kimilje talpát.

MIND:


Egy csinos muzsika mëgér ëgy karájcárt!
(A furulyás furulyázik, a többiek táncolnak)

1.PÁSZTOR:


Pásztorok, mindnyájan induljunk más útra!

2.PÁSZTOR:


Olusz pakulárë, hova sietsz, kérlek?
Még a gazdasszonytól útravalót kérjek.

1.PÁSZTOR:


E gazdának bácsa én vótam a tavaj ës,
ki vót ő még akkor ës,
százszor kértem, nem adott ëgyszer ës,
de most mëgtölti még a gulugámot ës!

3.PÁSZTOR:


Látom gazdasszonynak sűrű mosolygását,
hogy keresi vala ládájának kócsát,
hogy onnét kivëgye hat ezüst garasát,
s amellett pediglen Szent János kalácsát.
Ne sajnálja tőlünk a száraz kocsorbáját!

4.PÁSZTOR:


Én vagyok Johánes, a vén olajos fia,
kuridom bátyámnak kedves atyámfia.
Én ës jól tudtam a napoknak számát,
mégës más mondta mëg nagykarácson napját.

SZŰZ MÁRIA:


Köszönöm fiaim, szép ajándéktokot,
Isten jutalmazza ti fáradságtokot,
és adja mëg mënnybe szent koronátokot!



Kodály Zoltán 1914. IV. gyűjtéséből 354. számmal

[Duft]

Damjanich János imája a kivégzés hajnalán:

"Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dícsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen..."


Damjanich Emíliámnak vigasztalásul

[Duft]

Szeretteim! Minden, ami Istentől származott, meggyőzi a világot
Én a jó pásztor vagyok Ami a testtől született, test az, és ami a lélektől született, lélek az.,Az Igazságnak Lelke, ő majd eligazít titeket. ''
(János evangéliuma)

Nemcsak külső megemlékezés a szent Királyról, hanem örökségének felkarolása. A legmélyebb hódolat Szent István és ma élő népe iránt. Tájékozódási pont akar ez lenni mai megbolydult világunkban. Mindnyájan felelősek vagyunk a holnap alakításáért. Nemcsak beszélnünk kell, hanem tennünk is.
Szent István, aki mindenben megmutatta a magyarságnak, amit tudnia kell, megfelel erre is. Csodálatos jelenettel végzi életét: a Boldogságos Szűz Máriának ajánlja fel az országot. Kétségtelen, hogy ebben Szent István megható, gyengéd Mária-tisztelete nyilatkozik meg, a középkori kereszténység bensőséges áhítata, de ezen túl még valami más is. Nagyszerű szimbólum ez, amikor a méltatlan utódjelöltek között hánykolódva, a szent király a koronát nem embernek, hanem a Boldogságos Szűz Máriának, a földöntúli hatalmaknak, végeredményben az Istennek ajánlja fel. Mintha mondaná: Embertől nincs mit várni, ember nem segíthet; Isten, Tőled várom a segítséget.

Ime a magyar hivatásnak egy kezdettől fogva elválaszthatatlan vallásos lendülete: Istentől várni az útmutatást, Istentől várni a reménységet, a segítséget, amikor kétségbeesett a helyzet. Nem vonul-e ez is végig a magyar történelmen? Hiszen a magyar majdnem mindig kétségbeesett helyzetben küzdött életéért. IV. Béla, aki jóformán semmiből teremti újjá az országot, vagy a véres tizenhatodik és tizenhetedik század törökverő végvári hősei, akik a lovagi önfeláldozásnak oly gyönyörű példáit adták, harcolván évtizedeken át, mindhalálig, reménytelenül, óriási túlnyomó erő ellen, hátukban az ellenségnél nem kevésbbé veszedelmes országpusztító idegen szövetségessel: mind élő hittel hitték, a kétségbeejtő jelen sötétségében is, hogy ,,lesz még egyszer ünnep a világon''. Másfél századon keresztül ki nem ejti kezéből a kardot a magyar, hanem küzd a kereszténységért és küzd a magyarságért. Igy küzdenek a Zrínyiek, a Rákócziak, a Széchenyiek, így tudnak küzdeni, mert van egy hitük, egy természetfeletti, kétségbeesetten élő hitük az Istenben. Mint Madách Ember tragédiá-jának Ádámja, aki mindig elbukik, de mindig újra felkel: minden kétségbeesés és reménytelenség dacára küzd és bízva bízik a magyarság. ,,Isten csodája, hogy még áll hazánk'', - mondja Petőfi, és betű szerint igaza van, hiszen emberi számítás szerint százszor is el kellett volna már pusztulnia. De áll, mert a legkülönb magyarok sohasem estek kétségbe; az Istenre appelláltak, és az Isten megsegítette őket. Ime a magyar történelem, amely összeomlik, ha kihagyjuk belőle az Istent. Szent István és a nagy magyarok nagy tanúsága: Istenben bízni! Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. Úgy, amint Szent István akarta - és miért akarnók, hogyan mernők máskép értelmezni? - még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvéssel úgy kell kiküzdeni. Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy az Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni feladatot. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átfogása, átölelése mindannak, ami magyar; a magyar földnek, utolsó talpalatnyi rögének, a magyar történelemnek, minden mozzanatával, a magyar embernek, valamennyinek, a hárommillió koldusnak és a másik hárommillió, emberhez nem méltó életet élőnek is. És cselekvés; levonni a konzekvenciáját ennek a hitnek és ennek a szeretetnek: tenni, tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten, amit Szent István megkíván, - ezt jelenti magyarnak lenni Szent István szerint. Magyarnak lenni: kereszténynek lenni. Itt nincs más választás; vagy elfogadjuk, vagy megtagadjuk Szent Istvánt.

Ime Szent István nagy tanítása! Ő a jó pásztor, aki ismeri övéit, - vajha övéi is ismernék őt! Vajha látnák és követnék azt a drága szent Jobbkezet, amely kijelölte a mi útunkat. Vajha meglátnók, főleg ma, mai megrendülésünkben, úttévesztésünkben, megzavarodottságunkban, amikor a legjobbak előtt sem világos, merre vezet hát a magyar hivatás. Nem mondja meg más, csak az Isten. Benne kell bízni. Aki benne bízik, meg nem csalatkozik. De csak az bízik igazán, aki elindul Feléje; úgy, mint Szent István, megteszi a magáét. Ennyi, amit tehetünk. De ezt meg is kell tennünk. Ha megtesszük, akkor egyszer csak újra ki fog nyilatkozni az az isteni csoda, amelyről Petőfi szól és újra ,,állni fog hazánk.''

Ó dicsőséges szent Jobbkéz,
Melyre magyar óhajtva néz,
Drága kincse szívünknek,
Nagy öröme lelkünknek, -
István király árva népe,
Te is hajtsd meg homlokod,
Borulj térdre, szórd elébe
Minden gondod, bánatod!
A kereszt volt ezer éven
Reménységed oszlopa:
Most is Krisztus jele légyen
Jobb jövődnek záloga:
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s király a föld felett:
Forrassz eggyé békességben
Minden népet s nemzetet!

Ámen

[Duft]

Mária-mennybemenetele-Nagyboldogasszony ünnepe

Augusztus 15

A Szűz Máriát tisztelő ünnepeink közül a legbensőbb és legmagasztosabb a Nagyboldogasszony ünnepe, amikor Mária megdicsőülését ünnepeljük, - meghajolva előtte, mert ő az az asszony, aki "áldott az asszonyok között", aki testben és lélekben felvétetett a mennyei dicsőségbe.
Jeruzsálemben már az 5. században megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, 'a szentséges Szűz elszenderülése' névvel illették. A 6. században egész Keleten elterjedt az ünnep. Róma a 7. században vette át, s itt a 8. századtól Assumptio beatae Mariae, 'a Boldogságos Szűz menybevételé'- nek nevezték.



MÁRIA

Nézd, mit tettek Máriával:
Gúnyolják őt csúf tréfával.
Hiszen meggyalázzák őt:
Úgy tisztelik, mint istennőt.

Az egykori hű szolgálólány
Ma nem más, mint néma bálvány.
Azt mondják, "Menny Királynője".
Ó, a szívünk megszakad tőle!

Nagyasszonyként emlegetik,
Mint pogányok holt isteneit.
Éppúgy, mint Baal, Molok s Diána,
Mária is imádat tárgya.

Mai neve "Szeplőtelen",
Habár ő sem volt bűntelen.
Gyengeségben hűen küzdött.
Kegyelemből ő is győzött.

Társmegváltónak jelölték,
Megcsorbítva Jézus művét.
Pedig maga Mária hagyta meg:
"Bármit mond, megtegyétek!"

Ha példa Mária hűsége:
Dobd rózsafüzéredet félre!
Ha tényleg tiszteled Máriát,
Kerüld el Lourdes-ot s Fatimát.

Istenhez egy a közvetítő:
Jézus! Ő az Üdvözítő.
Egyetlen út Ő Istenhez,
Nekem, Máriának s neked.

Csak Urunké az imádat.
Nem adhatjuk Máriának.
Istent szolgáljuk, az Ég Urát!
Ki megváltott téged s Máriát.




Íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék.
Lukács 1:48

[Duft]

SZENT ANNA és SZENT JOACHIM
Július 26.

Az újszövetségi szent könyvek semmit nem mondanak a Boldogságos Szűz Mária szüleiről. Néhány névvel találkozunk a rokonságból: Erzsébet és Zakariás, Szalóme és Zebedeus, de e két szülő nevét nem tudjuk. Egy 2. századi apokrif könyv mondja, hogy Mária édesanyját Annának, apját Joachimnak hívták, és a két név jelentése figyelmet érdemel, mert Anna annyit jelent: kegyelemmel áldott, Joachim pedig: Isten megvigasztal.

Az ünnep a 13--14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők. Ez az érdeklődés a keresztes háborúkból visszatért lovagok elbeszélései nyomán éledt föl, és kiterjedt Jézus szülőföldjére és rokonságára is. Érhető, hogy az Üdvözítő nagyszülei iránti tisztelet is felélénkült.

Az ünnep dátuma egy templom fölszentelésének évfordulójából adódott. A régi hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza, Anna asszony háza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5--6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, s ennek fölszentelési napja volt július 26.

Szent Anna tiszteletéről Bálint Sándor a következőket írja: ,,A hazai Szent Anna-tisztelet gazdagságát és színes változatosságát a kultusz sokrétűsége mutatja. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép, de tisztelték azok is, akiknek foglalkozása valamiképpen a gazdaasszonysággal, asszonyi gondoskodással függ össze: a szövőmunkások, csipkeverők, seprűkötők.

Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza... a kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora, (a megváltó Vér)... Védőszentje volt a bányászoknak is, nyilvánvalóan azért, mert ünnepének evangéliuma a szántóföldön elrejtett kincsről, a drágagyöngyöt kereső kalmárról szólt, és e hasonlatokat Szent Annára is lehetett vonatkoztatni. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.''

A bizánci rítusban július 25-én ülik Szent Anna asszony halála napját, amely napon Konstantinápolyban 550 körül templomot szenteltek a tiszteletére. Nyugaton a 12. századtól terjedt el a július 26-i ünnep. V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra. Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával.

A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.

Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.

Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.

Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el.

A legenda -- az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján -- így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett.

Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló ,,Úr rokonai'' kifejezést.

A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.

Illyés Andrásnál olvasható Szent Anna legendája végén: ,,Amiképpen a víz annyival tisztább, amennyivel a szép forráshoz közelebb meríttetik, úgy Szent Anna annyival nagyobb tisztasággal részesült a jóságos cselekedetekben, amennyivel közelebb volt a minden jóságos cselekedeteknek kútfejéhez, a Jézus Krisztushoz.

Ily kedves lévén azért Szent Anna asszony az Isten előtt, kérjük őt, legyen szószólónk ő Szent Fölségénél, és minékünk nyerjen végig megmaradó szent malasztot, hogy holtunk után mindörökké örvendezvén, dicsérhessük az Úristent a mennyei boldogságban.''
Istenünk, ki Szent Joachimot és Szent Anna asszonyt arra választottad, hogy tőlük szülessék Egyszülött Fiad édesanyja, az ő közbenjárásukra kérünk, add meg, hogy elnyerhessük az üdvösséget, melyet minden nép számára ígértél.

[mammer]

A regölés őshagyománya

A regölés az egyik legnagyobb múltú magyar népszokás. Pogány kori termékenységvarázsló rítus, amely leginkább a téli napfordulóhoz kapcsolódott, de a kereszténység elterjedése után karácsony másodnapjához, Szent István vértanú ünnepéhez, sőt, úgy tűnik, magának Szent István királynak a napjához is kötődő néphagyomány lett. A középkorban széles körben ismert szokás volt.

"A regölés a télközépi szerencsekívánó köszöntés Kelet-Európában - mindenütt ismert szokásának magyar változata" írja DÖMÖTÖR Tekla a népszokásról. A regösök házról-házra járó, köszöntőt, éneket mondó személyek voltak, Énekeikben, mondókáikban a mulattatásnak fontos szerep jutott. Hivatásos énekmondókként a középkorban királyok, főurak mulatságain a regösök is feltűnnek. 1552-ben, elítélően ugyan, HELTAI Gáspár is említi a regölést. - A mi Urunk Jézus Krisztusnak születésének napja után következik az ördögnek nagy ünnepe, a regélő hét... A sok duska italnak, a sok regélésnek nincsen semmi vége".

A reges, regös, valamint a regel, regöl szócsalád vitatott eredetű. Az egyik felfogás úgy tartja, hogy ezek hangutánzó szókként keletkeztek, és a rekeg szó rokonságába tartoznak. E szavak eredetileg a regösök hangoskodására, zajongására, nyers előadásmódjára utalhattak. Mások úgy vélik, hogy a magyar nyelvben a reg alapszó annak a finnugor kori, vagy uráli ősi örökséget képező szótőnek a származéka, amely a révül szónak is az alapja volt. A szó e magyarázat szerint összefügg a sámán (varázsló), a magyar táltos extázisát, átszellemülését jelző szóval. Sőt, olyan vélemény is van, hogy a regös a magyar sámánt jelölő egyik kifejezés lett volna.

A népszokást a múlt században a Dunántúlon és a Székelyföldön, pontosabban Udvarhelyszék egyes falvaiban még ismerték, gyakorolták. A dunántúli regösök, gyermekek, legények legalább négy fős csoportokba szerveződve, nagy zajt csapva járták a falut, rázták a félelmetesen hangzó láncos botjaikat. Egyéb hangszereik: a köcsögduda, furulya, a regössíp voltak. Míg az udvarhelyszékiek 15-20 fős csapatban inkább a fiatal házasokat köszöntötték, addig a dunántúli regösök főként a lányos házakat látogatták.

A regösének legfontosabb része a termékenységvarázslás, amellyel a gazdának és háznépének bőséget, jó termést, termékenységet kívánnak. Ezt az énekben egy párosító rész követi. Ebben összeregölnek egy legényt és egy leányt.

A kutatók a varázsigének tartott mondatot úgy értelmezik, hogy annak jelentése eredetileg: "Varázzsal varázsolom" vagy "révüléssel révülök", "révüléssel rejtezem". A sámán (táltos), amikor átszellemült, extázisba esett, akkor énekelte, kiabálta volna a varázsigét. Régen, a középkorban a regölés elterjedt szokás volt.

Bár a magyar néprajzkutatás sokat vizsgálta a regölés, a regösének kérdését, eldönteni mindmáig nem sikerült, hogy létezett-e vagy nem a honfoglalás előtt olyan ének a csodaszarvasról (vagy egyébről!), amelyet a téli napfordulón adtak elő. Az sincs kizárva, hogy a magyarságnál a mai hazájába való költözés után, az itt élő, és a szomszédos népek hatására alakult ki ez a mágikus rítus.

A regösének rokonságának kérdése a magyar népzene erősen vitatott dolga. A kutatók szerint eurázsiai gyermekdalok, ráolvasó énekek, mondókák, a magyarral rokon északi népek zenéje, a hasonló tárgyú balkáni dallamok, középkori egyházi zene, valamint európai táncdallamok tartoznak a többé-kevésbé számba jöhető, szétágazó rokonságba.
_________________
"Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket,
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket."
(Garay)

[aganihini]

ha esetleg valaki erre jár néha, és érdekli, ma SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS ünnepe van.

Göcseji neve: Földtiltó Boldogasszony vagy Eketiltó Boldogasszony.

A mezőkövesdi matyó summások és cselédek, akik nyáron munkájuk miatt nem mehettek szentbúcsúba, ezen a napon zarándokoltak el Mátraverebélyre. Hajadonfővel és gyalog tették meg a hosszú utat...

[aganihini]

A magyar néprajz nyolc kötetbent felhasználva, had mutassam be Nektek
DECEMBER 6. SZENT MIKLÓS NAPJÁT!

A piros köpenyes, nagy szakállú, jóságos Mikulás – és az őt kísérő krampusz – a gyermekeket ajándékozó és számonkérő figura a városi polgárságtól a falusi értelmiség közvetítésével jutott el a parasztsághoz. Népszerűsítésében az óvodák és iskolák nagy szerepet játszottak. Az orosz „gyed moroz” tükörfordításaként az 1950-es években a télapó elnevezést kívánták a Mikulás helyett bevezetni. Ma mindkét elnevezés egyformán ismert és használatos. A Mikulás szó a Miklós név szlovák megfelelője, csak a múlt század végén került a köznyelvbe, akárcsak a Mikulást kísérő krampusz, ördögszerű figura neve, mely a nyelvészek szerint bajor–osztrák eredetű.

Miklós-napi alakoskodásra, alakoskodókra azonban már ennél korábbi adataink is vannak. A Dunántúlon a közelmúltig élt az a szokás, hogy Miklós napján a legények, sőt nős férfiak bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve ijesztgették a gyerekeket és a nagyobb lányokat is. A szokás régi voltát igazolja a Csepreg városából, 1785-ből való tiltás: „...Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magukat elrejtvén, házrul-házra járnak... keményen megparancsoltatik, hogy senkit sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétönknek születése napján, éjszakáján akár alatta valói, akár gyermekei vagy leányai által az ilyetin szines öltözeteket, avagy házrul-házra való énekliseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljenek...” (Bálint S. 1977: I. 47).

A Láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak. Beleden az utcán is ijesztgették a gyerekeket, lányokat, de bementek a házakba, a derekukon láncot csörgettek, a kezükben söprűt vittek, azzal zörgettek be.

Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak, kenderkócból szakállat készítettek. A kezükben levő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól, betegségtől megvédjék a lakókat.

Csákányban a Miklós-járásban két-két alakoskodó vett részt. Az egyik Szent Miklósnak, a másik ördögnek öltözött. A Miklóst alakító legény hosszú bundát viselt, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a kezében. Az ördög rossz ruhába öltözött, néha szalmából púpot is készítettek a hátára. Kolompot vitt magával. Az „ördög” vesszőkorbáccsal fenyegette a gyerekeket, a nagyobb lányokra rá is vert. Várkonyt a legények hatan jártak, egyikük püspöknek öltözött, öten meg ördögnek. Az ördögök hátán szalmából készített púp volt, a házban bottal ütötték egymást, jelezve, hogy a rosszak mindig megkapják a büntetésüket.

A Miklós-napi alakoskodás másik formája feltehetően középkori diákhagyományból ered. A püspököt megszemélyesítő figura kíséretével felkereste a házakat, a gyerekeket vizsgáztatta, megimádkoztatta, büntette és jutalmazta. E szokásnak lehet a változata a Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipoly mentén a lányok tréfás gyóntatása a fonóban. Ipolyszécsénkén a tréfás gyóntatás szereplői voltak a püspök, a nyakában krumpliolvasóval, a kezében bekormozott fakereszttel; a két ministránslegény; a negyedik szereplő a harangozó, kezében csengővel és rossz bögrével, amiben parázs volt a füstöléshez. A szereplőkhöz tartozott még a két ördög. A püspök kártyából olvasta a „litániát”. Eztán kezdődött a „gyónás”. A lányok, menyecskék sorra oda kellett hogy menjenek és {7-220.} feleljenek a kérdésekre. Például: Ki a szeretőd? Aludtál-e vele? stb. Ha nemmel felelt, a ministráns csengetett, és a két ördög bejött, a lányt kivitték az udvarra és jól összefogdosták (Manga 1941b: 190–191).

Egyébként nemcsak Mikuláskor, hanem Borbála- és Luca-napkor Európa-szerte ismertek az ijesztő, büntető, adományozó alakoskodók.

Az ajándékozás ma ismert formája falvainkban körülbelül ötven éve terjedt el, és még később a piros ruhás Mikulás figurája. Topolyán a húszas évekre tehető ez az idő. Egész éven át figyelmeztetheti a szülő a gyerekét, hogy nem hoz semmit a Mikulás, ha nem lesz jó magaviseletű. A csizmát, cipőt az ajtó elé teszik, de ha van vállalkozó kedvű rokon, az beöltözik Mikulásnak. Hátán puttonyt visel, benne virgácsok is vannak, és ha kell, megsuhintja vele a gyerekeket. Büntetésül a szülők vereshagymát, krumplit tesznek a cipőbe a virgács és cukrok mellé. A Tápió vidékén az 1920-as, 1930-as években kezdődött el a Mikulás-esti ajándékozás. A szülők este az ablakba tett cipőkbe rakták a diót, cukorkát. Az 1930-as, 1940-es években jelent meg a Mikulás alakoskodó figurája és kísérője, a krampusz, ekkor került az ajándékok közé a virgács is.